Az organikus jelenlét poétikája Natúra és kultúra elkülöníthetősége nem csak
amiatt ütközik nehézségekbe, mert a 20-21. századi költészet a könyv
fejezeteiben előtérbe kerülő darabjain keresztül olyan átmeneti terekkel
szembesülünk, mint a park, a hegytetőre épített kilátó vagy a fű által benőtt
roncstelep, a Vérmező vagy a Tiergarten. Hanem azért is, mert az irodalmi szöveg
a tér leírása helyett annak megírását végzi el a téralkotás kultúrtechnikáinak
közbejöttével, amely folyamat az írás és a topográfia térbeli működésein alapul.
A natúrához való hozzáférést ugyanakkor a testhez való odafordulás esetében is
ez a nyelvi-technikai keretezettség teszi kérdésessé. A saját testhez történő
odafordulás irodalmi példái azt mutatják, hogy a testen, a fájdalmon, a test
önműködésein keresztül elsődlegesen a saját magunkhoz való közvetítettség
tapasztalata érhető el. A könyv címében rejlő feszültség mindezek alapján abból
áll elő, hogy a poétika mint megalkotó létrehozás az organikussal mint
nem-technikaival kerül összefüggésbe. Az organikus - akár mint testi, szervi -
jelenléthez jutása ugyanakkor nem történhet másképpen, mint a poétika
közbejöttével, ami által e jelenlét háttérbe is kell, hogy szoruljon. Az
organikus jelenléthez való hozzáférés folyamata együtt jár e jelenlét
szükségszerű elfedésével. Mezei Gábor (1982) költő, az ELTE tudományos
munkatársa. Első monográfiája 2016-ban jelent meg Fordítás és anyagiság - Az
írás mint kultúrtechnika az Örök barátainkban címmel. Verseskötetei: függelék.,
2012; natúr öntvény, 2016; száraztenger, 2021. A szerző portréját Belicza László
Gábor készítette.