Ha azokat a momentumokat keresem, amelyek személyiségemet meghatározzák, akkor
nyilván nem alkothatok tökéletes képet, mert a vizsgálatot végző és a vizsgált
személy azonossága kizárja ennek a lehetőségét, mint ahogy az önarcképek is
(mint ez a könyv is!) valamilyen módon mindig másról szólnak. Ám ez a ťmásŤ néha
nagyon is érdekes... Fiatalon egész életem alaphangulatát a bezártság élménye
határozta meg. A testbe, adott térbe és meghatározott játékszabályok közé
zártságé. Ezért volt számomra szinte elviselhetetlen az iskola és a kórház
élménye, amelybe alkalmam volt belekóstolni, s ezért rettegtem annyira a
katonaságtól és a börtöntől. Valószínűleg ez a szabadságvágy volt az, amelyik
figyelmemet a madarakra irányította, s nem kevésbé járt fontos tanúságokkal az
sem, hogy az állatkertben rácsok mögött élő állatokkal dolgoztam. Mellesleg:
első munkatársam, akitől tudtomon kívül igen sokat tanultam, börtönviselt ember
volt. Jóvoltából egyre inkább nyilvánvalóvá lett előttem, hogy az engem
körülvevő világ sem más, mint egy ember-állatkert, ahol kisebb-nagyobb
ketrecekben élünk. A szerencsésebbek kifutókat is kapnak, a még
szerencsésebbeket pedig pórázon is megsétáltatják a nagyvilágban. Utóbbiak azok,
akik még útlevelet is kaphatnak. Természetesen saját ketrecemet túl szűknek
éreztem, s ezért egy álomvilágot hoztam létre magam körül, aminek fontos eszköze
volt a festészet...