Gerlóczy Márton 2003-ban jelentkezett első regényével, az Igazolt hiányzással,
melyben az akkor húszéves szerző saját eseménydús gyerekkorát, felnőtté válását
örökítette meg eredeti, ironikus és költői nyelven. A mű hónapokon át volt
meghatározó szereplője a sikerlisták élmezőnyének, különösen a fiatal olvasók
fogadták nagy lelkesedéssel. Gerlóczy Márton második regénye - mely szintén
tartalmaz életrajzi elemeket, bár ezúttal nagyobb szerep jut a fikciónak - egy
közelebbről meg nem nevezett, nem azonosítható, mégis ismerős közép-európai
városban játszódik (lehetne akár Budapest is...), főszereplője egy nyugtalan, az
élet minden jelenségét megfigyelő és analizáló fiatalember, aki kénytelen
tehetetlenül átélni és megszenvedni szeretett nagyapja leépülését és halálát.
Megismerjük az önmagát kilátástalan magányra ítélő huszonéves újságíró
hétköznapjainak kényszeresen ismétlődő rítusait, szertelen családját, öntudatos
barátnőjét, kedvenc kocsmájának kisszerűségükben is már-már mitikus figuráit, de
mindez cak háttér a nagyapa fokozatosan romló egészségi állapota és a főhősben
ennek hatására végbemenő változás bemutatásához. A Váróterem zavarba ejtően
érett, a rációt és a transzcendenst szokatlan érzékenységgel ötvöző, korszerű
regény. Gerlóczy Márton ebben a művében is a személyes szabadság lehetőségeit és
természetét kutatja, de míg első könyvének központi gondolata az volt, hogyan
építhetjük ki és érvényesíthetjük szabadságunkat egy kényszerűségből vállalt
közösség tagjaként, ebben a regényében arra keresi a választ, van-e értelme a
szuverén személyiséggé válásért folytatott mindennapi erőfeszítéseknek, amikor
legvégül mégis mindenkire ugyanaz a közös sors vár. A regény megrázó és
elgondolkodtató vallomás. Minden sorát átszövi az a legtöbb huszonéves számára
ismerős életérzés, melynek legjellegzetesebb összetevője a bizonytalanság,
nyugtalanság, kilátástalanság és magány.