Ilyenek voltunk Ilyenek voltunk, s mivé lettünk? Nehéz meghatározni Fábián Tibor
Ilyenek voltunk című kötetét. Már a bevezető megosztja velünk a talányt, hogy
nosztalgiázunk-e a százvalahány oldalon, vagy reális korrajzot vehetünk
kezünkbe. Haladva az olvasással kimondható: hol az egyik, hol a másik feltevés
az igaz. Belinszkij Puskin Anyeginjét az orosz élet enciklopédiájának nevezte,
jogosan, aki nem tévedt muszka földre, az is megismerhette egy ültő helyében az
áporodott, de zseniket adó társadalmat. Fábián művét nem jellemezném ilyen nagy
szavakkal, pedig adódik némi párhuzam. Az írástudó egy panoptikumba ülteti be az
olvasót. Nem ereszti bő lére a megfogalmazást, Örkény István Egyperces novelláit
idézik a lapok, de irodalomból megtanultuk, hogy sokszor egy epigramma felér egy
regénnyel. Az író világának közepe Fugyivásárhely, ahol erdélyi utaimon százszor
végigrepesztettem, de csak e sorok késztettek megállásra, ha lélekben is. Fábián
keze nyomán életsorsok bontakoznak ki. Visszatérő motívum az idő múltával egyre
szebbé váló gyermekkor. Óvodás, iskolás évek sejlenek fel, az emlékező elidőz
egy tárgynál, egy személynél, történetnél, majd tovább baktat. A barátok mintha
Mark Twain könyveiből léptek volna elő, oly élőek. Az időseknek szentelt oldalak
vágyakozva sugallják: akkor még az öregeknek is volt becsületük. Az elmúlás
gondolata tárgyakban és személyekben is felszínre tör. Egyik fejezetnek Nyári
fényképek a címe, de ez ráillik a legtöbbre is, hiszen a részletek egy vízió
írásos lenyomatai. Meghatározó a történetek évszakhoz való kötődése, a nyár
viszi a prímet, s teszi széppé a visszaemlékezést. A kisebbségi lét hendikepjét
kiegyensúlyozza az önkény, ami az ott élőket egyformán sújtotta. Napok
jönnek-mennek, a sorban állásokban eltűnik az idő, nem kell rohanni, talán a
meditáció még az ácsorgó javára is válik. Az író Isten szolgája, így a hitről a
sorok között ír, az ünnepek bearanyozzák az emberek egyhangú életét. Az
embertelenségben is sokan meg tudták tartani emberségüket, ebben segítettek a
barátok, a család. A gondolatsor a rendszerváltással ér véget, más, új világ
kezdődik, s a régi elszürkül. Minden bizonnyal a fényképalbumok fekete-fehér
fotói is ludasak ebben. De nem az író számára! Talán réveteg múltidézésből,
talán a fiatalság egykori varázsából színezi ki a megfakult képeket, melyek
megelevenednek, kifényesednek. Élmény volt olvasni a sorokat. Letéve a kötetet
elhatároztam, hogy legközelebb nem vágtatok keresztül Fugyivásárhelyen, megállok
a sportpályánál és az iskolánál, benézek a templomba, s a boltban a pult alá
sandítok, hátra hever ott egy elbújt cukorka, a gyermekkor édes emléke. Csermák
Zoltán