A szkíta-magyar kontinuitás elméletének jogosultsága a turáni szellem keretében
A magyarországi szkíta népeket a Kr. e. IV. század körül a nyugat felől
előnyomuló kelta népek kelet felé visszaszorítják az agatirszokkal egyetemben,
kik egykorú adatok szerint a Maros mentén laktak. Valószínűleg közreműködtek
ebben a dél felől felnyomuló trák törzsek is, amely jelenségek összefüggnek
nálunk a vas elterjedésével; ez a kérdés különben még nincs tisztázva. Hogy a
szkíták a kelta népek előnyomulása után meddig tanyázhattak még a Kárpátok
keleti hegyláncolatain innen, nem tudjuk. Az bizonyos az archeológiai leletek
alapján, hogy bevonulásuk Erdélyen keresztül történt, azonban visszavonulási
útjukat nem ismerjük. A Kr. e. IV. századtól a szarmatajazigok első fellépéséig
a magyar alföldnek különösen a keleti felére csaknem a teljes bizonytalanság
homálya borul. Erre az időszakra csupán az ókori írók adataiból vetődik néha
egy-egy vékony fénysugár. Úgy Herodotos, mint Thukidides adataira jóformán
semmit sem építhetünk. Justinus (Kr. u. II. vagy III. század), aki az Augustus
korában élt Pompeius Trogus Historia Philippicae című munkájából készített
kivonatot, II. Fülöp makedón királynak a szkíták elleni dunai hadjáratával
kapcsolatban (Kr. e. 340. körül) a triballusokat említi. ? Strabo (Kr. e. 63?Kr.
u.29.) a Duna és Tisza tájain getákról és dákokról emlékezik Geographikájában.
Plínius (Kr. u. I. sz.) és Tacitus (Kr. u. 55-120.) az elsők, akik a dákokkal
együtt megemlítik a jazigokat.