Sylvie Vartan évtizedeken át volt Franciaország egyik legnépszerűbb popzenei
sztárja; talán a legnagyobb sikerei közül is kiemelkedik Máté Péter Elmegyek
című dalának francia változata, a Nicolas. A történet azonban, melyet elmesél
nekünk, nemcsak erről - egy sztár csillogó életéről -, hanem a XX. századi
történelemről is szól. Sylvie Vartan részletesen vall gyerekkoráról, saját és
szülei családjáról, személyes történetükről - s a Bulgáriába elszármazott magyar
édesanya, az örmény-bolgár édesapa, a sztálinista Kelet-Európából
Franciaországba menekülő, disszidáló család története maga a megannyi egyedi
sorsban megnyilvánult kelet-európai történelem. S míg felfejti a múltat saját,
megelevenedő emlékei és édesanyja fennmaradt beszámolói révén, a híres Sylvie
Vartan a háttérbe húzódik, ám annál határozottabban körvonalazódik számunkra egy
hétköznapi, mégis rendkívüli család regénye. Mert családregény ez, több
nemzedéké, ám nem fikció, hanem olyan valóság, amelyet nemcsak a Vartan család,
de tíz- és százezer számra mások is megéltek. Tanúságtétel e könyv, történelmi
tabló egy család szemszögéből, tiszteletadás a szülők és a barátok előtt,
akiknek áldozatai révén lehetővé vált a túlélés; annak a bizonyosságnak a
megfogalmazása, hogy a legkiélezettebb helyzetekből is létezik kiút: csodálatos
vallomás a menekültek bátorságáról és a szeretet erejéről. Valaki odafönn már
születésünkkor megjelöl minket, keresztet rajzol a homlokunkra, hogy ilyen vagy
olyan okból száműzöttek legyünk, vagy a családi emlékezetbe vésődött be
kitörölhetetlenül, hogy a szerencsétlenség elől a legbiztosabb dolog
száműzetésbe menekülni? Szeretem ezeket a lopott pillanatokat reggelente, amikor
a ház még csendes, csak én vagyok ébren, ülök az asztalnál a kávémmal, miközben
az első napsugarak megvilágítják a könyvespolcokat. Felnézek, és látom mindazok
mosolyát, akiket szeretek. A fényképeik engem néznek, rám mosolyognak. Ők a néma
tanúi azoknak a boldog napoknak, amikor még itt voltál velünk, tele élettel és
örömmel. Egy pillanatra azon kapom magam, hogy a lépéseidet hallom, kinyílik az
ajtó és te megjelensz - de csend van, nem jössz, többé már nem jössz, és ez a
valóság elszorítja a szívemet: beszélek hozzád és hiába reménykedem, nem tudok
kigyógyulni a hiányod fájdalmából, anyu, nem tudok, nem sikerül. Annyira
szerettük egymást...