A nürnbergi huszonkettő már fogalommá vált a háborút személyes tapasztalatokból
már nem ismerő nemzedék számára is, pedig közülük csak tizenkilencen kapták meg
megérdemelt büntetésüket: tíz az akasztófát, (ketten öngyilkosságot követtek
el), hét sokéves börtönt. Mert a náci háborús bűnösök megmenekítése a
felelősségre vonás alól már ott, akkor megkezdődött Fritzsche, von Papen és
Schacht felmentésével. Nem volt tehát okuk különösebben félniük a német fasiszta
állam- és pártapparátus kisebb rendű és rangú beosztottainak. Przybylsky a
Nürnberg utáni perek sorát tárja az olvasó elé. A vádlottak nevei közül sok még
ma is ismerősen cseng: Alfired Krupp von Bohlen und Halbach az egyik
haszonélvezője volt a koncentrációs táborokba hurcoltak ingyen munkaerejének;
Otto Hunsche a zsidókérdés végleges megoldásának egyik fő felelőse volt Fritz
Wöhrn a Birodalmi biztonsági főhivatal alkalmazottjaként irányította a
tömegmészárlásokat; Werner Heyde a hírhedt eutanázia-gyilkosságok szellemi
irányítója. Vád alá helyezik az SS kommandóinak tagjait is, akik
Lengyelországban és Szovjetunióban sok ezer ember haláláért felelősek. De
valamennyien megússzák az akasztófát, hisz rögtön a háború után a Német
Szövetségi Köztársaság egyes vezető körei a háborús bűnösök amnesztiájáért
szállnak síkra. Pryzbylsky azt vizsgálja, hogyan merült feledésbe Nürnberg
szelleme az NSZK-ban, s hogy pusztán történelem-e ma már mindaz, ami a nürnbergi
igazságügyi palotában történt...