?Ahogy a nap rásütött, ezüstös fényben fürdött a hómező. Messziről, távcsővel
egy sarki rókát pillantottunk meg. Vadászott. Óvatosan lépdelt, egyszer csak
megállt. Fejét lehajtotta, majd egyik, aztán másik oldalára billentette. A hó
fölött hallgatózott. Megfeszült a teste. Hirtelen, mintha rugó lökte volna ki,
felugrott magasra. És fejjel előre, be a hóba. Csavaros mozgással egyre beljebb
ásott, már csak a hátsó lába vége és a farka látszott ki. Majd ugyanolyan
hirtelen kirúgta magát. Megrázta a bundáját. A szájában ott ficánkolt hosszú
farokkal egy egér. Vagy cickány. Valami apró sarki rágcsáló. Cris rám nézett és
nevetett. ?Ezüstróka, így hívom. Már sok vadászatát láttam, nem tudok betelni
vele. Te vagy ilyen, Lora. Kecses, okos, erős, aki nem adja fel. Kíváncsi,
figyel, befúrja magát az ismeretlenbe? hogy élve maradjon.?? Balyi Laura
odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal inkább egy ember felnövekedése
önmagához. Lora ma hetvennyolc éves. Vallomása nem is emlékezés, inkább valami
emlékfolyam, ami kiárad, elönt maga körül mindent, és visz, sodor,
kincsesládikót, hordalékot, uszadékfát, amit ér. ?Valaki egyszer megkérdezte:
regényt nem akarsz írni? Nem tudok, mondtam. Hogy ez most regény-e? Inkább azt
mondanám, életmese. Évekig vártam, hogy hőse, aki fiatalkorom óta foglalkoztat,
megszólaljon. Ismeretségünk egy ruhával kezdődött. Lora imádta az elegáns
holmikat, de hamar rájuk unt. Érettségiző diáklány voltam, amikor, mint levetett
cuccot, egy extravagáns, olasz márkájú, banánzöld zsorzsettruhát küldött. Hozzá
egy laza, mélyen kivágott, kézzel festett selyemblúzt. Ezerkilencszázhatvanhat
az évszám. Életem első hódításai e darabokhoz kötődnek. Így kezdődött a
kapcsolatunk Lorával, a táncosnővel.? Schäffer Erzsébet