Idős férfiak tekintenek ránk e kötet lapjairól. Százötvennégyen a
jobbágyfelszabadítás és Magyarország önrendelkezése biztosításáért 1848-49-ben
fegyvert fogó, és 1903-ban még életben volt hódmezővásárhelyi férfiak sorából.
Lélektanilag is igazolt felismerés, hogy az elmúlás bizonyosságát a folytatás
reménye teszi leginkább elviselhetővé, amihez az ősi civilizációk kialakulása
óta fokozódó erővel társul a személyiség megörökítésének és felidézhetőségének
vágya. Az ősök neveinek fenntartása szájhagyomány útján, felvésése sziklafalra,
fejfákra, sírkövekre, feljegyzése papiruszra és pergamenre, kódexek és
nyomtatványok lapjaira éppúgy azt szolgálta, mint képmásuk megörökítése érmeken,
szobrok, rajzok, festmények alakjában. A képmás azonban - még a szövegeknél is
inkább - csak a mindenkori vezető személyiségek, a kivételes szerephez jutottak
megörökítését szolgálta, másokat szinte csak véletlenszerűen. A fényképezés
fordulatot hozott e tekintetben. Ahhoz azonban, hogy ez a fordulat ne
korlátozódjék a magánszférára, hanem a kollektív emlékezés és emlékeztetés
eszközévé is váljék, szemléleti változásokra volt szükség. Az akadályok ellenére
teret hódító demokratizmus, a nemzet egészét megbecsülő polgárosodott hazafiság
engedte a kiemelkedő személyiségek mellett látni és láttatni a történelmi múlt
közembereit, ez tette lehetővé, hogy a történelem alakításában oly fontos
szerephez jutó néptömegek ne egyábrázatúak, hanem sokarcúak legyenek.