?Ha egy ember akar valamit egy másik embertől, a szavak nem tudnak elrejteni
semmit.? A Féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, a torlasztott,
hatalmasra növesztett alá- és mellérendelések egymásutánja szinte felbontja
szerkezetét, szárnyaira kap és visz a kimondhatatlan felé. Teljes érettségében
mutatkoznak meg benne azok a stíluselemek, amelyeket rajongói csodáltak, s
amelyek alapján még bírálói is benne látták ekkoriban a modern magyar regény
megteremtőjét, Proust és Joyce hazai megfelelőjét. (Rónay László, Jelenkor,
1988/7?8.) ?Oldalról nézett reá, kerekre nyitott szemekkel, mint aki maga sem
érti, miért nem kezdenek végre egyszer arról beszélni ? arról, amiről szó van
közöttük, a születés pillanatától; közöttük, az összes Garrenek között. Úgy
nézett, mint aki mindent odaadna érette, [?] ha ez a párbeszéd végre egyszer
elhangzana. S mint aki tudja, hogy mindenről lehet beszélni, az irtózatosról is,
csak éppen arról nem, amit a Garrenek elhallgatnak egymás elől, s ő, Tamás, ő
sem lesz elég erős, vagy felelőtlen, vagy kegyetlen, soha nem lesz olyan
hatalmas, hogy beszélni merjen arról, aki a Garreneket egymáshoz köti, mert az
összetartozáson belül valamennyien félnek egymástól??