1000 év öröm és bánat A szabadság hangja: ékesszóló és elhallgathatatlan -
méltatja a New York Times Ai Weiwei nagy ívű memoárját, amelyben a szerző saját
művészi fejlődése mellett Kína utolsó száz évének történelmét is bemutatja. Ai
Weiwei apját, Aj Csinget, Mao Ce-tung egykori bizalmasát és a nemzet ünnepelt
költőjét a kínai Kulturális Forradalom alatt jobboldalinak bélyegezték, és
családjával együtt a kietlen Kis-Szibériába száműzték, ahol büntetésből latrinát
kellett takarítania. Ai Weiwei felidézi a számkivetettségben töltött éveket,
majd a későbbi nehéz döntést: elhagyja családját, hogy Amerikában folytasson
művészeti tanulmányokat. Őszintén és felkavaróan írja le visszatérését
szülőhazájába; hogy miképpen vált ismeretlen alkotóból világsztárrá és
nemzetközi emberi jogi aktivistává - és hogyan formálta a művészetét a
totalitárius rendszer, amelyben élt. Szobrait és installációit szerte a világon
milliók ismerik, és az ikonikus, Madárfészek-nek nevezett Pekingi Nemzeti
Stadion tervezésében is részt vett. Politikai aktivitása miatt a kínai hatóságok
üldözik, 2011-ben titokban, vádemelés nélkül letartóztatták. Korunk egyik
legnagyobb hatású művésze a saját és édesapja élettörténetén keresztül tárja fel
kivételes alkotótehetségének és szenvedélyes politikai hitvallásának gyökereit.
Bensőséges hangon szól a családjáról, de kísérletet tesz a modern Kínát formáló
számtalan erő és hatás megértésére is, miközben mindannyiunkat arra
figyelmeztet: a kifejezés szabadságát védeni állandó és halaszthatatlan
kötelességünk. 1957-ben láttam meg a napvilágot, nyolc évvel az új Kína
megszületése után. Apám negyvenhét éves volt ekkor. Gyerekkoromban ritkán mesélt
a múltról, a tényeket az éppen uralkodó politikai narratíva sűrű ködje takarta,
és a kíváncsiskodás még elgondolni is szörnyű következményekkel járhatott. Hogy
az új rend követelményeinek megfeleljenek, a kínaiaknak meg kellett békülniük a
szellem hanyatlásával, egyben elvesztették azt a képességüket, hogy úgy mondják
el az eseményeket, ahogyan megtörténtek.