MINDEN ÚGY VAN, AHOGY NINCS Hamvas Béla szatirikus írásai ?Azt mondják, a
komorság az ördög arca.? Difficile est saturam non scribere ? nehéz szatírát nem
írni, mondja Juvenalis szatíráinak mindjárt az első könyvében, és a jelen
kötetben olvasható írások tanúsága szerint ezt Hamvas Béla sem gondolta másként.
Azonban az ?elfelejtett nagy angyal?, a Nevetés Angyalának hangja elváltozott,
és a középkor végével, miként Hamvas mondja, az ?elfogulatlan és tiszta derű
kora? lezárult: ?Minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickensé, Moličre-é egy
kicsit (nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás.?
Ez a ?csaknem búskomor őrületből? fakadó könnyes és megkínzott hang szövi át,
mégpedig minden könnyedsége és felszabadult nevetése ellenére a Hamvas Béla
által 1929-31 közötti időre datált Nehéz nem szatírát írni című gyűjtemény
darabjait is. Hangsúlyai azonban nem pusztán a kritika és a játékosan is maró
gúny köré gyűlnek. A puszta oppozíció, amelyet később a ?tükörkonstrukciók? egy
fajának is nevezett, Hamvas számára sohasem volt kielégítő, s már ebben a korai
időszakban világosan látta, hogy a merő elutasítás és kritika, legyen az mégoly
diadalmaskodó és találó, nem egyéb, mint a ?legyőzött? fogságában maradni. A
külső kritika jogosultságának egyedüli mértéke Hamvas számára az aranykori
tekintet szabadsága, s tudta, fölégetni mindent csak ennek a tekintetnek a
termékenyítő tüzében lehet. Valójában ez a tűz lobogja keresztül a szatírák
kölcsönösen egymásba nyíló rétegeit is: a felszínen a ?nevetés, játék, marás?,
alatta a ?búskomor őrület?, a ?düh, az undor, a méreg és vicsorgás?, ismét
ezalatt pedig az ellenerők megidézésének, az elfogulatlan látás szabadságának
már mindig is működő és jelenlevő tüze, valósága és otthona: ?az aranykor örök
valósága, amelyben a kövek és a növények és az emberek együtt élnek a tűzzel és
az erőkkel és a hatalmakkal és az angyalokkal és a zenével. Ez az aranykor
állandóan jelen van mindenütt és mindenkiben. Miért? Mert ez a legfőbb és
legmélyebb realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.?
Közvetlenül vagy közvetve ennek a realitásnak a tükrében lesz csupán a hamvasi
szatíra, annak valamennyi elemével, a karakterektől kezdve a legkülönfélébb
viszonylatok kifordultságának megjelenítési eszközein át azzá, ami, s ez az
?állandóan és megmásíthatatlanul igaz? képes csupán ellenpontozni és magasabb
feszültségbe állítani a valódi gyökereiről leszakadt és széttöredezett külső és
belső valóság sajátosan torzult diszharmonikus darabjait. A Nehéz nem szatírát
írni gyűjteményében szereplő, eredetileg különálló írásokat Hamvas Béla csak
később rendezte egységbe és sorolta közös cím alá. Az összeállításban szereplő
írások közül A magyar Hüperión (1936) második részében cím szerint is
megnevezve, bár nem kifejezetten szatírái közé sorolva két írásáról, A
káposztáskertről és az Oidipuszról szólva a következőképp emlékezik meg: ?Aztán
itt a Káposztáskert. Házasságom komédiája. Mint öreg nyugdíjas tábornok
házasságra lépek az idillikus káposztáskerttel. Akármelyik művemet piszkálod
meg, azonnal az aranykor fog alóla kiaranylani. Mind aranykorból készült. Igen,
házasságra lépek és várom az idillt. Micsoda csúfság. Micsoda mulatság. Micsoda
keserűség. Micsoda nevetés, ó! A házvezetőnő őrült, aki állandóan félrebeszél,
az egyik kertész folyton keres, a másikra időnkint rájön a civódás-düh, a
harmadik pedig, igen, a harmadik: nem hisz Istenben! Így, ahogy mondom, nem hisz
Istenben, vagyis érthetőbben: nincs transzcendentális ösztöne. Hogy mi lesz
ebből az idillből, könnyen kitalálható, könnyebben mindenesetre, mint amilyen
könnyen élhető volt. De nevettem. Az Oedipus a legigazibb emberi történelem.
Ahogy csak egy igazi történetfilozófiai művet ismerek, Anatole France Pingvinek
szigetét, és csak egy százszázalékos szociológiát, Swift Gulliverjét, történelem
is csak egy van: az Oedipus. Az előbbi kettő együtt kimerítő történetfilozófia
és szociológia akar lenni, és az is. Meghatározza a következő fogalmakat: mi a
fejlődés, a haladás, mi az okság, a kapcsolat, a viszony, az osztály, a vagyon,
szóval pontosan leírja a Véletlent. Azt hiszem, az Oedipus után emberi
történettel foglalkozni anakronizmus.? Ugyancsak 1936-ban ?emlékezik meg? Hamvas
? jóllehet ezúttal közvetett, de a korai írások szellemének későbbi jelenléte
tekintetében annál hangsúlyosabb módon ? immár egy személyes, Molnár Antalnak
írott levél keretei között a Nehéz nem szatírát írni egy másik ?fejezetéről?,
mégpedig A nagy ember, avagy a hírnév elveszti a hőst címének csaknem szó
szerinti megismétlésével és a mű alapgondolatának kifejtésével: ?Divattal
szembenállni annyi, mint kockáztatni a hírt. Ez nagyon nehéz, és csak egy módon
lehetséges: ha az ember belátja, hogy mi a viszony ma a hír és a hős között.
Egészséges világban a hír a hős járuléka, minden hír mögött hős van, s minden
hősnek van híre. Beteg világban nem az a baj, hogy a hős elveszti a hírt, hanem
hogy a hír elveszti a hőst. Az előbbi csak egyéni sorsokat tör össze, nem oly
nagy baj. Az utóbbi egész népeket zavar meg, téveszt meg. A hős elveszett, hír
nélkül áll. Ez a magány. A modern hős ezért magányos. De a hír is magában áll,
nincs mögötte hős, itt lép fel a hős-szurrogátum: a sztár. A mai világban hős és
hír között fordított viszony van. Aki hírt akar, annak éppen a hősiességről kell
lemondani ? hős alatt értem az ?istenség által formált embert?. Aki híres akar
lenni, éppen nem szabad hősnek lenni, hanem sztárnak. Ezért kell annak, ki hírre
szomjazik, a divattal járnia, s ezért kell annak, aki a nagyot akarja,
okvetlenül a magányt választania. Ez az alternatíva mindnyájunk előtt állandóan
ott áll, minden munkánknál, minden gondolatunknál, minden tettünknél felmerül,
és mindig újra, minden esetben külön döntést követel. Végleges megoldása nincs:
a hős mindig meg fogja kísérelni, hogy meghódítsa a hírt, ami az övé ? de végül
is mindig van, amit a hős jobban akar, s ez a saját hősiessége. Mégis csak az
istenek között van az ember a legjobb társaságban.? Nemcsak a ?hüperioni
korszak?, hanem a kései nagy művek végsőkig érlelt és letisztult világa felől is
pontosan kirajzolódik, hogy a korai írások tapasztalatai később megannyi szálon
bomlanak ki és térnek vissza egyfajta állandóan variált, új és mégis azonos
zenei téma módjára. Többek között éppen ilyen, az életmű egészén végighúzódó
?témának? mutatkozik a létezés látszólag személytől független kezdeti
kisiklásának és a ?legelső indítóok? keresésének az Oidipuszban megformált
témája is, láthatóvá téve, miként hajlik át ugyanez a gondolat immár a szellemi
hagyományok keretei között az időskori összegző művek lapjain a ?romlott és
hazug zűrzavar? kezdőpontjának, a ?sötét pont?, az ?első hazugság, a próton
pszeudosz? helyének felismerésébe. Bárhogy is legyen az egyes írások tényleges
keletkezési idejét és helyét illetően, a Nehéz nem szatírát írni gyűjteményében
szereplő írások Hamvas általi elrendezése semmiképp sem esetleges: a Juregiától
az Oidipuszig úgyszólván a ?külsőtől a benső felé? ívelő mozgás képe rajzolódik
ki, és a hét írás együttesen olyan utat jár be, amely analogikusan az életmű
egészében az ember ?önmagához vezető útjának és megérkezésének? képét
anticipálja. Szintén ennek a mozgásnak az ívéhez tartozik ? ismét csak nem
keletkezési idejének, sokkal inkább témájának, hangvételének és benső mozgásának
tekintetében ? az 1930-ban született Beszélgetés az Akropoliszon című munkája,
amely szintén helyet kapott A magyar Hüperión visszaemlékezései között: ?Aztán
van egy mű, szatíra is, nem is, dráma is, nem is, költemény, tanulmány. Minden
esetre a szégyentől félőrült ember írta. Címe: Beszélgetés az Akropoliszon.
Ebben a műben seregestől vannak mondatok, amelyek a legközelebb állanak minden
magyarul írott mű közül Homéroszhoz és a nagy keleti szent könyvekhez, szóval
olyan szövegekhez, amelyeket nem is egy ember írt, hanem egy egész nép, és nem
egy-két év alatt keletkeztek, hanem egész generációkra, sőt évszázadokra volt
szükség, hogy a szavak olyan masszív anyaggá összeforrjanak, s ilyen formát
nyerjenek. Ezekben a mondatokban megvan a nagy természeti jelenségeknek az a
tulajdonsága, hogy első megpillantásuk még távolról sem jelenti azt, hogy az
ember már látja is őket. Anélkül, hogy csábítanak, mert ezt nem teszik,
egyáltalán nem ereszkednek odáig, hogy engedményeket tegyenek, pláne, hogy az
emberrel foglalkoznak, éppen annyira nem, ahogy a tenger vagy az erdő vagy a
sivatag nem csábít, mégis örök látvány, s bár egyáltalán nem látványos, sőt
egyszerű, csaknem közönséges, mégis kimeríthetetlen. E mondatok mindig vannak,
hogy úgy mondjam, minden időben ugyanezt jelentik, és ugyanazt adják. Talán még
abban is ugyanazok és megváltozhatatlanok, hogy minden pillanatban mások és
újak. Mert a középpontban állnak, és a világ körülöttük forog. [?] Valósággal
élettani rejtély, ahogy itt valaki saját életét faképnél tudja hagyni és vissza
tud nézni önmagára.? Amellett, hogy a Beszélgetésben vannak részek, amelyek az
átvilágítás erejében, szenvedélyességében és szépségében az életműnek is csupán
kivételes helyeihez mérhetőek, itt olyan kérdések törnek felszínre, amelyek egy
életen át tartó benső küzdelem részei lesznek. Ezek között az egyik legfontosabb
a hallgatni vagy beszélni, az írni vagy lenni, s egyáltalán, az íráshoz való
elemi kötődésének kérdései, amelyek a 60-as évek műveiben és személyes
hangvételű levelezésében is ugyanilyen intenzitással, a maguk átfogó jellegével
és erejével jelennek meg, elsősorban a szellemi realizáció személyes
lehetőségének kérdéseihez kapcsolódva. A kötet utolsó írása, az 1956-57 között
keletkezett Nem mind arany, ami réz Hamvas Béla egyetlen vígjátéka. Ez a darab
azonban, amely Németh Antal színházi rendező felkérésére született, nemcsak
műfaja okán áll önmagában, hanem azért is, mert talán nincs még egy olyan
nagyobb lélegzetű műve, amelyet ennyire világos, csaknem meseszerűen könnyű
levegő járna át, s amely ennyire zökkenőmentes lefutással haladna a maga
harmonikus záróakkordja felé. A könnyed és világos vonalvezetés azonban itt
mintha csupán azért engedne a vígjáték, a komédia sajátos műfaji
követelményeinek, hogy tiszta és világos egyszerűségével ellenpontozza egy olyan
időszak légkörét, amelyben a ?nem írás nagyobb mű, mint az írás?, s amelyben ?az
egyetlen tanúság hallgatni.? Mintha a mű egésze és sajátos könnyedsége csupán az
éppen művét író szerző képével együtt nyerné el értelmének teljességét és
láthatatlan súlyait. Mégis, csaknem nehézkedés nélkül merülnek fel benne a
hűség, az igazság, a szerelem nagy képei, és főként ?a hatalom mindenkori
sajátsága?, amely ?nem annak hisz, aki hozzá ragaszkodik, hanem annak, aki jól
demonstrál.? Ennek a demonstrációnak külön a korszakra jellemző típusa, a ?kor
igazi érdekessége? is felvillan itt, amelyet már egy jó évtizeddel korábban, az
Óda a XX. századhoz lapjain a ?fürge huncut? alakjában rajzolt meg: ?Nem
szégyellem bevallani, hogy korunk minden nagy realitása közül a fürge huncutot
csodálom a legjobban [?] ahogy az egyik percben szorgalmatos hangya, a
következőben keselyű, amely szemedet kivájja. [?] Ő a fürge huncut, ez az
elvetemült, pimasz, tolakodó nagyszájú hazug és becstelen esküszegő, a
huszonhatszoros hazaáruló, a politique macabre fejezetében kifejtett kétfedelű
morál virtuóza. [?] A legnagyobb izgalom számomra ezt a tetűt megfogni,
élettanát vizsgálni, tenyészetének feltételeit kutatni, hogy kikísérletezzem
azt, ami belőle következhet. Nem, igazán ne kívánják tőlem, hogy a rosszat
becsüljem, annyira, hogy gyűlöljem és harcoljak ellene. Sajnos belőlem a rossz
iránt való ilyen mérvű tisztelet tökéletesen hiányzik. Nem vagyok hajlandó
annyira becsülni, hogy harcoljak ellene. A rossz nem ellenfél. A rossz valami,
amit a legjobb elkerülni. Magára hagyni, hogy ellenállás hiányában
elpusztuljon.? Ennek a ?magára hagyásnak? egyik arca maga a nevetés, az a
hatalom, ?hogy sorsomból bármikor kiléphessek, és egy kicsit kifújjam magam,
akár egy padon, akár a fűben?; de a nevetésnek és a vele megnyíló szabadságnak
is van arca, mégpedig a szeretet: mert bármilyen esendőnek, homályosnak és
szűkösnek is tekinti a kort és az embert Hamvas Béla ezeken lapokon, bármennyire
is ?gúnyolja vagdalja, kineveti ? de mindenekfölött szereti.? Palkovics Tibor
írása