Először még 1956 márciusában kanyarintottam vállamra a sporttáskámat, benne egy
váltás fehérneművel, tisztasági szerekkel, olvasnivalóval és leutaztam Mohácsra,
hogy beszámolót készítsek a jeges árvízről. Az azóta eltelt hatvan év alatt
huszonöt kötetnyi, ötezer nyomtatott oldalt kitevő riportot írtam vasutasokról,
bányászokról, rendőrökről, textilmunkásnőkről, keresztül-kasul bejártam az
országot az Őrségtől Záhonyig, az Ormánságtól Tokaj-Hegyaljáig. Az utam soha nem
volt rózsákkal felhintve, mégis azt kell mondanom, egyszer sem halmozódott elém
annyi akadály, mint most, amikor a magyar nyugdíjasok helyzetét kívántam
felmérni. Korábbi vállalkozásaimat - legalábbis az indulásnál - segítőkész
jóindulat kísérte, többnyire ott állt mögöttük valamilyen hivatal vagy
intézmény: a Vasúti Főosztály, a Belkereskedelmi Minisztérium, a Népszabadság
szerkesztősége, vagy a ?Magyarország felfedezése - könyvsorozat. Néha
ösztöndíjat is kaptam, de legalább egy megbízólevelet okvetlenül, amelyet
felmutattam, ha valaki azt firtatta, hogy mit keresek az épp adott környezetben.