Lágerek népe / Emlékezők Háború és hadifogság, a szenvedések közepette megismert
ember - mindvégig meghatározó élmény maradt Örkény István életében és
életművében. Ennek első dokumentumai azok a szociografikus munkák, amelyek
szovjet fogságban, a lágerben keletkeztek, s amelyeknek abszurd állapotokig jutó
alakjai már igazi Örkény-hősök. Az egymás szomszédságában született művek a
szociográfia más-más műfaját képviselik: a Lágerek népe csoportképeket rögzít, a
fogság kollektív történetét adja elő, míg az Emlékezők önálló portrékat
sorakoztat, a mélyinterjúk magyar irodalmának kiemelkedő darabjaként: háborúba
futó életét beszéli el a szegényparaszt, az iparos, a tiszt, a szerzetes vagy
Beamter Bubi, a legendás dzsesszdobos. Nemcsak a szereplők sorsa hányatott, a
szövegek sorsa is az lett: az Emlékezőknek mindjárt a címét is megváltoztatták
önkényesen 1946-ban, a Lágerek népének pedig évtizedekig nem volt két egyforma
kiadása. Mintha az utókor sem találta volna múltjához a megfelelő formákat, akár
a gyászjelentéshez szokott hadifogoly, aki levelét így kezdte: Fájó szívvel
tudatom, hogy élek... Ja, a zokni, az érdekes. Paulina szesztra adta a kórházban
három esztendeje. A szára teljesen jó, de a fejére már körülbelül három
gombolyag cérnát stoppoltam rá, és folt van rajta tizenkilenc. Mikor elkap a
honvágy, leülök, és foltozom; attól ilyen sokszínű a feje. Rendületlenül hordom.
Van még három pár olasz harisnyám, nem tudom, hol a fenében szereztem. Nem
hordom, mert abban megyek haza. (Lágerek népe, 1947) Nagyon jó nyilas voltam.
Hívő, fanatikus, aki csak az eszmének él. Nekem nem volt semmi egyéni célom,
mint a többinek. Nem akartam sem igazgató lenni, se párttitkár, se szerkesztő. A
világ nem tetszett nekem sok nyomorúságával, a protekcióval... Egy jobb, egy
nyilas világot akartam teremteni, ahol rajzolhatok, és híres leszek, és
tisztelnek az emberek. (Emlékezők, 1946)