1976-ban születtem Szentegyházán. Pontosabban Székelyudvarhelyen, mert
Szentegyházán akkor már felszámolták a szülészetet, ezért a huszonannyi
kilométerre lévő ?nagyváros kórházában láttam meg a napvilágot, onnan vittek
haza. Tizennégy évnyi hihetetlenül tartalmas gyermekkor jutott osztályrészemül a
Madarasi-Hargita lábánál. A kommunista diktatúra valahogy gellert kapott
Székelyföldön, olyan kinti dolog volt, ránk erőszakolt, tőlünk idegen, nem a mi
életünk. Dehogynem. Hogy milyen lehetne a mi életünk, arra a rendszerváltás
utáni első öt évben, ugyancsak Székelyudvarhelyen eszméltem rá ? a Benedek Elek
Tanítóképző hatszáz lánytanulója között a húsz fiú egyikeként, khm, értem
férfivá. Másodjára is megszülettem, mondhatni, de kinyílt a csipád, csipkelődött
volna telepi Mama, ha megéri ? ő volt az első halottam. Majd következett
Kolozsvár, egyetemistaként ott tanultam bele abba a sajátos káeurópai létmódba,
az egynyelvű multikultiba, amivel azóta sem tudtam megbékélni. Az utána
következő éveket másmilyen módon számoljuk: ha adót fizet az ember, másképpen
telik az idő. Egyelőre így, túl az emberélet útjának felén, vagy hogy is van ez,
az ember életútjának negyedéről mondom, amit mondani lehet. Életem első két
évtizedének élményanyagából táplálkozik ez a könyv. Nem leltár, és nem is
számvetés. Csupán egy félfordulat hátra, mint amikor a vállad fölött lesed a
szemed sarkából, hogy van-e emberi mozgás mögötted. Ha van, akkor mehetsz tovább
előre. Nem vagy egyedül.