Blues, libabőr és köntös Pályakezdőt olvasni mindig izgalmas, hát még, ha az
írása próbára is tesz. Szente Anita nem törődik vele, hogy olvasója érti-e,
élvezi-e. Csinálja makacsul, amit csinálnia kell. Amiről ma úgy hiszi, hogy
csinálnia kell. Apró írásai enigmatikusak, időnként bosszantóak. Nem
szórakoztatóak, hanem elgondolkodtatnak, megfejtésre várnak. Goldingot, Virginia
Woolfot, időnként Mándyt idézik. Erősen önreflektáló írások ezek: félálomi
csapongások, máskor pontos, aprólékos helyzetfelmérések, meglepő
képzettársítások. Egy-egy izom moccanását, a tekintet rebbenését, a fantázia
követhetetlen ?fröccsenéseit próbálják megragadni, vagyis azt a tünékeny
valamit, amiből és amiben vagyunk, amiből a létezésünk nagyobb része áll. Az
írás magányos tevékenység, ez az írásmód pedig különösen az, hiszen a sorokat
körmölő és a sorokban megjelenő szereplő ugyanaz. Cortázari sakk-matt: az író
figyeli hősét, önmagát, aki figyeli az írót. Hogy mi lesz ebből? Zsákutcának
bizonyul-e, tiszteletre méltó erőfeszítésnek, mely sehová sem vezet? Vagy valami
új? Bárhogyan lesz is, Szente Anitát olvasva jusson eszükbe William Faulkner
panaszosan büszke mondata: ?Én a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai
alapján rangsorolom magunkat. (Száraz Miklós György)