Sándy Gyula Sándy Gyula (1868?1953) a dualizmus és a két világháború közötti
időszak egyik igen termékeny építésze volt. Népszerűségét többek között annak is
köszönhette, hogy mérnökként számos technikai újítás alkalmazásával
költséghatékonyan tervezett. Az építőművész már fiatalon egyéni stílust
alakított ki, melyhez szinte egész életében hű maradt. A felvidéki kirándulásai
alkalmával látott várak hatására hamar kialakult benne a középkor iránti
vonzalom, amelyet egyetemi tanulmányai alatt tanárai, Steindl Imre és Pecz Samu
tovább mélyítettek benne. A neogótikán alapuló stílusát gyakran kiegészítette az
éppen divatos elemekkel is. Korai épületeit az észak-német téglagótika hatására
nyerstégla homlokzattal tervezte, melyen a népi építészet mintájára számos
faragott fa elemet is elhelyezett. A századfordulón a szecesszió magyaros
változatát követte, majd a Foerk Ernővel való együttműködése után társának
tégladíszekkel játszó stílusát vette át. A két világháború között a felvidéki
pártázatos reneszánsz kapott nagy szerepet építészetében, melyet számos
evangélikus templomának homlokzatán alkalmazott. Fő művének a Budai Postapalota
tekinthető (1923?1926). Építészetén kívül tanári munkássága is kiemelkedő,
negyven éven keresztül oktatott építészeket előbb a Felső Építő Ipariskolában,
majd a Műegyetemen. Aktívan részt vett a szakmai közéletben, számos szervezet
tagja volt, melyekben rendszeresen tartott előadásokat is. Széles körű
műveltségét gazdag publikációs jegyzéke is bizonyítja. Bodó Péter (1986)
művészettörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktorandusza, a
Szépművészeti Múzeum muzeológusa.