Az élet napsárga A harmincéves Carli egy marburgi kávéházban dolgozik.
Építészmérnöki tanulmányait abbahagyta, mert imádott olasz nagyszülei halála
után mély gyászba zuhant, és elképzelése sincs, hogyan tovább: a marburgi közös
albérletet nem neki találták ki, és a kávéházban végzett munkája sem éppen
telitalálat. Az egyetlen fénysugár az életében a legjobb barátnője, Fritzi. Ám
egy napon minden megváltozik: törzsvendégük, Fabrizio egyik napról a másikra
elmarad, és Carlit nem sokkal később az idős férfi végrendeletének felolvasására
hívják. Megtudja, hogy Fabrizio örökséget hagyott rá Firenzében. Carli mindent
maga mögött hagyva elindul a napsütötte Toszkána szívébe, ahol a kanyargós
utcácskákon sétálgatva és az olasz finomságokat kóstolgatva nem csupán a városba
szeret bele. Egy napon pedig rábukkan egy régi levélre, és nyomozni kezd...
Részlet - De hisz ez fantasztikus! - ujjongott Fritzi olyan hangerővel, hogy
gyorsan a karjába kellett csípnem, majd bocsánatkérő pillantást vetettem a
vendégeinkre. - De hisz ez fantasztikus! - suttogta erre újra boldogan. - Én is
olyan szívesen mennék, imádom Firenzét! Imádom az olasz napsütést és az
életvidám embereket, a toszkán szőlőhegyeket és az ételeket, a pizzát! - Hogy
lehet imádni Firenzét? Zsúfolt, forró és büdös. - Mi? Nem, egyáltalán nem az.
Ahogy a város ott ragyog alattad aranylón, amikor fönt állsz a Piazzale
Michelangelón. Vagy amikor egy helyi bárban belekortyolsz egy hűsítő aperol
spritzbe, miközben az Arno mentén sétálgatva a lemenő nap utolsó sugaraiban
gyönyörködsz... - Arra a barna szennyvízcsatornára gondolsz, ami a várost
átszeli? Fritzi ideges pillantást vetett rám. - Egyértelműen hiányzik belőled a
romantikus szemlélet. Na igen, mindjárt fel is hívom a régi osztálytársamat,
Steffit, talán át tud venni tőled néhány órát. Jó ideje mellékállás után kutat.
Talán néhány napra is be tud ugrani helyetted. Bár nem szándékoztam különösebben
sokáig Firenzében maradni, bizonyára beletelik majd egy kis időbe, ha az
adásvételt elejétől a végig el akarom intézni. Megköszöntem Fritzinek, és
hamarosan rá kellett jönnöm, milyen nehezemre esik aznap a munka. Egyszerűen
képtelen voltam koncentrálni. Tekintetem akarva-akaratlanul, újra és újra az
üres asztalt leste, mintha továbbra is bármelyik percben megpillanthatnám ott
Fabriziót. Teljesen lefoglaltak a gondolataim, a Fabrizio Polival és az életével
kapcsolatos kérdések, az elkövetkező napok tervei, a lakás, amit oly sokszor
elképzeltem, valamint a kérdés, hogy mit kezdek majd a pénzzel, ha eladtam az
ingatlant - feltéve, ha tényleg hoz valamit a konyhára. Az első és legfontosabb
egy új lakás, ez világos. Végre saját magam lehetnék. Egyelőre bele se mertem
gondolni. De amikor arra a kérdésre került sor, hogy mi lenne a következő,
elakadtam. Mégiscsak keressek magamnak egy műszaki rajzolói állást egy
építészirodában, vagy lehet, hogy a pénz nem csak arra elég, hogy a diákhitelt
kifizessem, hanem arra is, hogy akár saját vállalkozásba kezdjek? Esetleg
nyithatnék egy saját kávézót? Hisz az legalább valami olyasmi lenne, amihez
értek, még ha nem is voltam benne biztos, hogy valóban erre vágyom. Bár igazából
semmi értelme előre spekulálni, míg meg nem tudom, mennyit kaszálhatok a
lakással. Ezért próbáltam inkább elterelni a gondolataimat, és a munkára
koncentrálni - természetesen hiába. Újra és újra két érzés között ingadoztam: a
Fabrizióval szembeni bűntudat, ennek az elmúlt napokban váratlanul olyan közel
került, pedig csaknem idegen embernek a halála miatt érzett bánat, és a hirtelen
jött eufória között, hogy végre lehet, valami megváltozik az életemben. Vajon
Fabrizio is pontosan ezt akarta az örökséggel? Megjelent: Pauline Mai
Levendulakék boldogság Előkészületben: Pauline Mai A szerelem almazöld