Szelíd halál 1963. október 24-én Simone de Beauvoir éppen Rómában tartózkodik
férjével, Jean-Paul Sartre-ral. Telefonon értesítik, hogy édesanyját kórházba
kellett szállítani. Az írónő azonnal visszatér Párizsba, és húgával felváltva
majd négy hetet őrködnek anyjuk betegágya mellett, egészen a haláláig. A
rémület, a feléledő remény, a lesújtó bizonyosság, a kétségbeesés és a gyász hol
ólomlassúsággal vánszorgó, hol feltartóztathatatlan gyorsasággal elszálló
napjaiban, óráiban Simone de Beauvoir felidézi és újra átgondolja anyjával való
kapcsolatát, amely nem volt mindig konfliktusmentes. Pedig szerették egymást. Az
írónő jól emlékszik még a hajdani gyönyörű, életvidám teremtésre, akit
gyerekként imádott és istenített. Aztán lázadó kamaszként és öntudatos fiatal
nőként, új eszméket valló gondolkodóként - a család, a házasság intézményét
elvetve - élesen szembefordult azzal a merev polgári erkölccsel, amelyet anyja
testesített meg a szemében. Eltávolodtak egymástól, mindketten bezárkóztak a
maguk - a másik számára - idegen világába. De most, a halál közelségében a
megvetés és az elutasítás mögül hirtelen előbukkannak a szánalmas, védtelen
testté lett anya iránti gyengéd érzelmek, amelyek magát az írónőt is meglepik.
Tőle szokatlan, lefegyverző őszinteséggel - esendőségét, kiszolgáltatottságát
sem palástolva - vallja meg, milyen értetlenül áll a szeretetteinket elragadó
halál előtt. A személyes sorscsapás egyetemes tragédiává lényegül át ebben az
egyszerre lírai és filozofikus, megrendítő írásban. SIMONE DE BEAUVOIR Szelíd
halál című művében, amelyet Jean-Paul Sartre a felesége egyik legjobb írásának
tartott, feloldozásként és vigaszként fogalmazza meg, hogy bár az emberi lélek
és élet véges, a szeretet végtelen lehet.