Zord időket élünk. Te is tudod, takarékoskodnunk kell a szóval. Rövid leszek
hát. Amit letettél itt az asztalomra: írás az Írásról. Sűrű, tömény. Nem
szatíra, nem pamflet, nem filippika. Késztetés, hogy merjünk szembenézni? Kivel?
Mivel? Önmagunkkal! Írásod olvastán egyértelművé vált számomra: nem ők hazudnak
nekünk. Mi hazudunk, magunknak, évszázadok óta, makacsul és kérlelhetetlenül.
Nyitogatod a szemünket. Gondolod, hogy lesz, aki majd ki is meri nyitni?
Soroljam, mivel fogják indokolni a restek renyheségüket? ?Önkényesen kiragadott
idézetek ezek a Szentírásból, megtűzdelve rosszindulatú rágalmakkal. Nem
bizonyítanak semmit!? Vagy: ?Aki írta ? mármint Te ? megrögzött ateista,
elkoptatott antiklerikális szövegeket ömleszt ránk.? Aztán: ?Lerágott csont,
lejárt lemez! Minden eretnek ezzel kezdi. Szent egyháztanítóink régen
megcáfolták már minden sorát.? Aztán: ?A szerző nem is leplezi antiszemita
indulatát. Persze, már megint a zsidók? Egyenes út vezet innen Auschwitzba!??
Folytassam? ?Persze?, az is lehet, hogy ? mint annyi más esetben tették ? erre a
kellemetlen tény-csomagra is megpróbálnak majd fátylat borítani. Az
agyonhallgatás eddig eléggé megbízható taktikának bizonyult. Miután először
végigfutottam az írásodon, az a vélemény alakult ki bennem, hogy ehhez tilos
bárminemű elő- vagy utószót ragasztani. Önmagáért beszél. Aztán, hogy felkértél?
Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor semmilyen indokkal sem szabad elsunnyognunk
egymás mellől. Kell, hogy megbizonyosodjál róla: nem vagy egyedül. Sem térben,
sem időben... PAP GÁBOR