Egy hétköznapi ember szemében a halált sötétség kíséri, a halál útkeresői
számára azonban, az örökkévalóság fényétől ragyog. Az írások szerint, a halál
időpontjában lényünket uraló gondolat határozza meg túlvilági tudatállapotunkat.
Az egyéni tudat ugyanahhoz a gondolatmintához tér vissza, amelytől a halál
pillanatában elvált. Ha öntudatlanul halunk meg, képtelenek vagyunk tudatos
ellenőrzést gyakorolni gondolatmintáink felett, ennek hiányában, pedig egy, a
gondolataink kútforrásául szolgáló, régóta dédelgetett érzelmeinkből fakadó
erőteljes gondolathullám ejt rabul. Ám a karmától megszabadult, lelkileg képzett
ember a halál közeledtével képes tudatosan elhagyni a testét. A bölcsek,
miközben elsajátítják a test fokozatos és tudatos elhagyásának módszerét,
meditációjukban egészen a halál torkáig merészkednek, majd újra és újra
visszatérnek. Ezek a látók saját tudatuk belső világát tanulmányozzák a lélek
fényénél. Tapasztalataik egyáltalán nem hasonlítanak a halál markába került,
majd onnan valami módon kiszabadult emberek halálközeli élményeihez, amit pedig
a mennyről és pokolról, Istenről, a gonoszról, és az angyalokról mesélnek, az
eltér a vallásos szövegekből ismert képtől, és fontosabb is azoknál.