Ha lenne a magyar irodalomban egy Shakespeare-méretű drámaírónk, akkor bizony
bőven találna témát a rejtélyes királydrámáihoz a mi történelmünk bonyolult,
gyakran homályos eseményeiben is. Azokat ugyanis vagy rosszul, esetleg
hiányosan, vagy félreértve ismerjük, s így van ez már a legendás honfoglalónk,
Árpád személyével is. Ő ugyan nem volt királyunk, de azért vezető fejedelemként
is kimagasló alakja volt nemzetünk korai időszakának, és az ő nevéhez is
történelmi rejtélyek sora kapcsolódik. Személyéhez ugyanis nem csupán a
honfoglalásnak korfordulót jelentő hatalmas tette, hanem ezt követően a győztes
csatáknak egész sorozata is fűződik. A honszerzés nem egyszerűen egy
egyedi-egyszeri bevonulást jelentett mai hazánk területére, hanem még
hosszadalmas harcok után került csak birtokunkba a teljes Kárpát-medence. A
harcok alatt uigyanakkor nem szabad nagyléptékű hadműveleteket értenünk, hiszen
éppen az itt megtelepedett, jószerivel rokonnépeknek minősíthető ittlakók
általában mindenféle nagyobb fegyveres ellenállás nélkül, a közös ősnek tartott
Atilla hun nagykirály örököseinek tartották a Kárpát-medencébe hazát kereső, s a
régi/új hazát megtaláló magyarságot. Ezekről a korszakos jelentőségű
eseményekről sajnos, korabeli, teljeskörű írott forrással nem rendelkezünk,
jószerivel Anonymusnak a megközelítően háromszáz évvel későbbi Gesta
Hungarorum-a tekinthető az egyetlennek a máshol fennmaradt töredékek mellett. A
Névtelen Krónikás hitelességének a megítélése sokat vitatott kérdés, de most nem
is ez Cey-Bert Róbert Gyula legújabb történelmi regényének az alaptémája. A
szerző elsősorban a korai lovasnomád népeknek, s azok prototípusának, a hunoknak
köztudottan kiváló ismerője, de most nem velük, hanem utódaikkal foglalkozik.
Ezúttal a magyar történelemnek egyik meglehetősen homályos eseményével, a
honfoglalás korának egyik legnagyobb fegyveres összecsapásával, a 907-es évi
pozsonyi csatával néz szembe, s ugyanebbe avatja be most az olvasóit is. Mai
szemmel nézve is meglepő, sőt felemelő, hogy elődeink a többszörös túlerővel
sikerrel szálltak szembe. A nagy nemzetközi összefogás ellenére is győzelmet
hozott számukra a még mindig birtokolt nomád harcmodor és a nyugaton ismeretlen
taktika. Nem számolgatni kell tehát az ellenséget, mert a harcok végső
kimenetele soha nem a számtan, hanem a hazaszeretettől fűtött lelkesedés
eredménye, ahogyan itt is történt.. Valójában e nagyívű történelmi regényben a
nemzetközi háttér, a kor nagyhatalmainak, ? s ide érthetjük az egyházat is, ?
egymásközti villongásai, intrikái jelentik a túlsúlyt, s maga a győztes csata
szinte epizóddá egyszerűsödik. Ebben a beállításban sokkal jobban megértjük a
kor lényegét, nyugat és kelet mindmáig tartó feszültségét, a világi birodalmak
és a korabeli egyház egymásközti hatalmi viaskodásait, egyben az
összekapaszkodásukat a keletről jött, feltörekvő, fenyegető új erő, a magyarság
ellen. Mi magyarok, ? közhelyszerűen emlegetett, de igaz állítás, ? a
vereségeinket jobban számon tartjuk, mint a győzelmeinket. Így söpörtük ki
emlékezetünkből a pozsonyi csatát is, pedig joggal lehetnénk erre az
egyedülállóan nagy győzelemre büszkék. Ennek eseményeit is annakidején
elsősorban a nyugati krónikák őrizték meg, így az úgynevezett harmadik Bajor
Évkönyv (a salzburgi Annales Iuvavenses Maximi ), s az ezzel lényegében egykorú
? a csata évében, 907-ben keletkezett ? Sváb Évkönyv, kisebb részletekben a
merseburgi és a weisenburgi évkönyvek, illetve a résztvevők személyére utaló
korabeli német egyházi halottaskönyvek és királyi oklevelek. A hézagos korabeli
feljegyzések azonban nem jelentenek, mert egyáltalában nem is jelenthetnek
akadályt egy olyan, kivételesen kreatív szellemű írónak, egykorvolt napjaink
jelenkori nagyszerű krónikásának, mint Cey-Bert Róbert Gyula keletkutatónknak. A
tervezett nagyívű történelmi korkép ? s most áruljuk a kitűnő szerző távolabbi
terveit is, ? a magyarság korai korszakának kiemelkedő személyei köré
csoportosítja mindazokat az ismereteket, amiket minden magyar iskolásnak
kötelező olvasmányként kellene tudnia. A történelmi regényciklus, e szinte
példátlan nemzeti trilógia Atilla korával indul, a honfoglaló Árpád legendás
győzelmével folytatódik, s talán nem minősül hétköznapi babonának, ha most előre
bejelentjük, hogy az államalapító Szent István nagy ellenfelével, egyben
rokonával, Koppánnyal ér majd véget. A történelmi gyökereket jelentő hun korszak
után, ? s a hun elődökhöz a legtöbb közvetlen köze feltehetően a székelységnek
van, ? a honszerzés, majd a keresztény államalapítás jelenti azt a három nagy
állomást, sorsfordító eseményt, ami napjainkig meghatározza a magyarság létét. A
regénytrilógia ugyanakkor mindmáig őriz és üzen számunkra egy csaknem
örökérvényű tanulságot. Napkeletről érkezett népünket, ? s ebbe most beleértjük
lehetséges, de joggal annak feltételezhető ? eleinket is, mindig egyfajta
gyanakvással fogadták Nyugaton. A kezdet kezdetétől idegenkedve nézte a a
hunokat, aztán az avarokat, meg a sokféle ótürk-őstörök népet, végezetül a mi
őseinket is a magát kulturáltnak, sőt önmagát a többi népnél mindig
kulturáltabbnak tartó, másokat finnyásan lekezelő Nyugat, Ugyanez a felemás
alapállás meglepően túlélte a viharos évszázadokat, sőt évezredeket, s napjaink
? egységesülésre törekvő, a nemzetállamok feletti, azt meghaladó egységet
hirdető ? Európai Uniójában is sajnos fellelhető. Keletről jöttünk, a korabeli
antik nomád népek közül egyedül maradtunk meg, s ez már önmagában is okot adhat
a bizalmatlanságra. Nem vagyunk rokonai semmiféle európai nációnak, eredetünk
messze távolra mutat, s ez a messzeség nem csupán a tudományban, hanem az
európai átlagemberek fejében is megmaradt, egyben bizonytalanságot, tartós
bizalmatlanságot sugall. A politika és a tudomány azonban két eltérő műfaj, még
akkor is, ha a történettudomány néha nem szakítható el a mulandó érdekeket
hajszoló aktuálpolitikától. (Csak zárójelben: még napjaink hazai nemzeti
politikusai is időnként beleesnek ebbe a nem mindig bocsánatos bűnbe.
Bizakodjunk, hogy idővel majd kigyógyulnak ebből!) Cey-Bert Róbert Gyula, az
istenáldotta tehetségű, gördülékeny tollú író korábban, ahogyan már említettem,
elsősorban keletkutatóként, a hun történelem kiváló ismerőjeként volt ismert.
Most új oldaláról mutatkozott be: bizonyította, hogy a korai magyar történelem
korának, s elsősorban annak külhoni forrásainak is avatott kutatója. Korábban
valamennyi olvasója úgy tudta, hogy valósággal benne élt az ázsiai, majd az
európai hunok életében, s még az esetenként hiányos forrásokat is olyan kiváló
beleérző készséggel tudta pótolni, hogy történelmi regényeinek olvasásakor
valamennyien éreztük: ha nem így történt, akkor is így és csakis így
történhetett. Most ugyanez a benyomásunk erősödött meg és egészült ki azzal,
hogy ez most érvényes nem csupán a hunok világára, hanem a honfoglalás utáni
magyar korszakra is. Biztos vagyok benne, hogy a trilógia zárókötetének majdani
megjelenése után ugyanezt állapíthatjuk meg róla. Fontos történelmi ismeretet
kaptunk tőle eddig is, hiányzó tudásunk kiegészült, de ami ezzel szinte
egyenértékű: nemzeti érzéseink is megerősödtek. Kívánom, hogy az új történelmi
regény minden olvasója ugyanezt érezze, s legyen ismeretekben, emberségben,
hazafiasságban gazdagabb a könyv befejezése után. Dr. Bárdi László egyetemi
docens a Pécsi Tudományegyetem Ázsia Központjának alapító igazgatója