A trauma berúgja a bár ajtaját, kirendel egy kör felest. Rossz arca van, pofán
böfögi a nyájas olvasót, élvezi az arcán a feszengést. Undorodsz? - kérdezi
vigyorogva. Oldalán ott ül az egész család: erőszak, szex, kiégés, őrület. Maros
Dániel nem lett kevésbé űzött vad az évek során, de már hajlandó szembenézni
azzal, hogy nincs visszaút. Nem mintha oda, a többiek közé bármikor is
visszavágyott volna. Egyiptomot maga mögött hagyva az ukrán fronton, egy
bentlakásos pszichiátrián, régi barátok között keresi a hozzá hasonlókat,
összetört embereket, akik az élet elevenjét akarták, férfiakat, akiknek végül
nincs saját megoldásuk, nincs kiútjuk az erőszakból, a hozott minták
szorításából. Ezek a ketrecük rácsait rázó, esendő alakok a pusztítás ősi,
karneváli mégis hipermodern meséjét írják tovább. Jászberényi biztos kezű
kórboncnok, seregszemléje büszke, vert gyászmenet, mondataiban pátosz és irónia
fekszik össze a minimalizmussal. Felejthetetlen könyv, sokáig bennünk kísért.
Vonnák Diána Azt írja, senki nem jut haza egy háborúból, mert nem azok jönnek
vissza, akik elmentek. Azért tudhatja, mert ő sokadjára ment el. Jászberényi
Sándor azon nagyon kevés magyar író egyike, aki odasiet, ahonnan mások
elrohannak. Az ennek köszönhető radikális tapasztalatnak köszönhetjük különleges
szövegeit, amelyek világlóan mutatják a könyörtelenséget, az emberi szenvedést,
az elgondolhatatlan üresedést. Leginkább talán azt: ha elkezdték, az érintettek
életében már sohasem ér véget. Azt is írja, álmodsz majd, ha eleget voltál a
fronton. Nehéz az igazsággal elbírni. Ezért kell ezt olvasni. Pető Péter.