1953. november 25. A ködlepte Wembley-stadionban a futball szülőhazája és addig
legfontosabb csapata, Anglia fogadta az ötvenes évek legizgalmasabb
válogatottjának számító Magyarországot. Az angolok felé óriási volt az elvárás,
hiszen addig még soha nem kaptak ki hazai pályán. A
Magyarország-Anglia-futballmeccsre a birodalmi érzület utolsó fellángolásakor,
II. Erzsébet megkoronázása és a Mount Everest meghódítása idején került sor. A
magyar játékosok úgy indultak neki a barátságos mérkőzésnek, hogy tudták, nagy
lehetőség előtt állnak, ugyanakkor a szovjet vezetés részéről rájuk is kőtömbnyi
nyomás nehezedett: kizárólag a győzelem számított elfogadható eredménynek. Az
újságok már a találkozó előtt Az évszázad mérkőzésének kiáltották ki a meccset.
Mire megszólalt a mérkőzés végét jelző hármas sípszó, a szakírók, a játékosok és
a szurkolók egyaránt tudták, hogy a megnevezés egyáltalán nem túlzás. Idén,
2023-ban, hetven esztendővel később, a meccsnek a futballpályán messze túlmutató
szimbolikus jelentősége is van. A 6:3 annak a találkozónak a részletes
története, amely a játék alapjait megrengető következményekkel járt; nyugodtan
kijelenthető: örökre megváltoztatta a futballt. A magyar kiadáshoz az előszót
Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya írta. Részlet a
könyvből: A magyarok tudták, hogy otthon, hazai pályán olyan fegyvertény volna
legyőzni az angolokat, amellyel véglegesen beírhatják nevüket a játék
történetébe. Tisztában voltak vele, hogyha ezt az esélyt elszalasztják, aligha
hullik majd újabb lehetőség az ölükbe. Nem volt tehát más választásuk, ki
kellett ütniük az ellenfelüket. A feszültséget csak az enyhítette valamelyest,
amikor a nem kifejezetten égimeszelő Puskás, miután megpillantotta Ernie Taylort
a kijáratban, azzal tért vissza a többiekhez, hogy Anglia soraiban még egy nála
is alacsonyabb játékos is helyet kapott. Hogy tovább javítson a többiek
kedélyén, Puskás fogadott Kocsissal, hogy nem tud százat dekázni egyhuzamban.
Kocsis engedelmesen belement a játékba, és már kilencvenkilencnél tartott,
amikor Czibor, a többiek derültségére, közömbösen oldalba lökte. Puskás azért
kifizette neki a tétet. Miközben a RAF zenekara az utolsó darabjait is
eljátszotta a himnuszok előtt, a két csapat végül szembenézhetett egymással a
Wembley-stadion játékoskijárójában. Ekkor került sor arra a momentumra, amely a
futball folklór egyik oly sokat emlegetett legendájaként bevonulva a
történelembe, tökéletes metaforaként szolgált a következő kilencven perc
eseményeire. Amikor a játékosok egymást méregették, az angolok láthatóan
meglepődtek, sőt már-már szórakoztatónak találták a magyarok öltözékét, akik
könnyűnek tűnő és alacsonyabb szárú stoplist viseltek a britek hagyományosan
nehezebb, bokaközépig érő bőrcipőinél. Az angolok jól tudták, hogy az
ellenfeleik a kemény, belemenős futballról ismerik őket, ezzel együtt őszintén
megütköztek azon, hogy a vasfüggöny túloldaláról érkező csapat, amelynek tagjai
állítólag sanyarú körülmények között tengődnek és világéletükben keményen
robotoltak, olyan lábbeliben érkeztek a meccsre, amely inkább illett volna egy
felsőosztálybeli dandyhez, mint komoly labdarúgóhoz. Billy Wright olyannyira
meghökkent az ellenfelük viseletén, hogy Stan Mortensenhez fordult, és ekkor
súgta oda neki azokat a - saját szerénytelen értékelése szerint halhatatlan -
szavakat: Nem lesz itt semmi gond, Stan. Nézd csak, még rendes szerelésük sincs!
A szerzőről Matt Clough újságíró, fiatal kora óta nagy futballrajongó. Cikkei
jelennek meg többek között a Guardianben és az Independentben is.
Staffordshire-ben él.