A harmincéves Carli egy marburgi kávéházban dolgozik. Építészmérnöki
tanulmányait abbahagyta, mert imádott olasz nagyszülei halála után mély gyászba
zuhant, és elképzelése sincs, hogyan tovább: a marburgi közös albérletet nem
neki találták ki, és a kávéházban végzett munkája sem éppen telitalálat. Az
egyetlen fénysugár az életében a legjobb barátnője, Fritzi. Ám egy napon minden
megváltozik: törzsvendégük, Fabrizio egyik napról a másikra elmarad, és Carlit
nem sokkal később az idős férfi végrendeletének felolvasására hívják. Megtudja,
hogy Fabrizio örökséget hagyott rá Firenzében. Carli mindent maga mögött hagyva
elindul a napsütötte Toszkána szívébe, ahol a kanyargós utcácskákon sétálgatva
és az olasz finomságokat kóstolgatva nem csupán a városba szeret bele. Egy napon
pedig rábukkan egy régi levélre, és nyomozni kezd... Részlet - De hisz ez
fantasztikus! - ujjongott Fritzi olyan hangerővel, hogy gyorsan a karjába
kellett csípnem, majd bocsánatkérő pillantást vetettem a vendégeinkre. - De hisz
ez fantasztikus! - suttogta erre újra boldogan. - Én is olyan szívesen mennék,
imádom Firenzét! Imádom az olasz napsütést és az életvidám embereket, a toszkán
szőlőhegyeket és az ételeket, a pizzát! - Hogy lehet imádni Firenzét? Zsúfolt,
forró és büdös. - Mi? Nem, egyáltalán nem az. Ahogy a város ott ragyog alattad
aranylón, amikor fönt állsz a Piazzale Michelangelón. Vagy amikor egy helyi
bárban belekortyolsz egy hűsítő aperol spritzbe, miközben az Arno mentén
sétálgatva a lemenő nap utolsó sugaraiban gyönyörködsz... - Arra a barna
szennyvízcsatornára gondolsz, ami a várost átszeli? Fritzi ideges pillantást
vetett rám. - Egyértelműen hiányzik belőled a romantikus szemlélet. Na igen,
mindjárt fel is hívom a régi osztálytársamat, Steffit, talán át tud venni tőled
néhány órát. Jó ideje mellékállás után kutat. Talán néhány napra is be tud
ugrani helyetted. Bár nem szándékoztam különösebben sokáig Firenzében maradni,
bizonyára beletelik majd egy kis időbe, ha az adásvételt elejétől a végig el
akarom intézni. Megköszöntem Fritzinek, és hamarosan rá kellett jönnöm, milyen
nehezemre esik aznap a munka. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni.
Tekintetem akarva-akaratlanul, újra és újra az üres asztalt leste, mintha
továbbra is bármelyik percben megpillanthatnám ott Fabriziót. Teljesen
lefoglaltak a gondolataim, a Fabrizio Polival és az életével kapcsolatos
kérdések, az elkövetkező napok tervei, a lakás, amit oly sokszor elképzeltem,
valamint a kérdés, hogy mit kezdek majd a pénzzel, ha eladtam az ingatlant -
feltéve, ha tényleg hoz valamit a konyhára. Az első és legfontosabb egy új
lakás, ez világos. Végre saját magam lehetnék. Egyelőre bele se mertem gondolni.
De amikor arra a kérdésre került sor, hogy mi lenne a következő, elakadtam.
Mégiscsak keressek magamnak egy műszaki rajzolói állást egy építészirodában,
vagy lehet, hogy a pénz nem csak arra elég, hogy a diákhitelt kifizessem, hanem
arra is, hogy akár saját vállalkozásba kezdjek? Esetleg nyithatnék egy saját
kávézót? Hisz az legalább valami olyasmi lenne, amihez értek, még ha nem is
voltam benne biztos, hogy valóban erre vágyom. Bár igazából semmi értelme előre
spekulálni, míg meg nem tudom, mennyit kaszálhatok a lakással. Ezért próbáltam
inkább elterelni a gondolataimat, és a munkára koncentrálni - természetesen
hiába. Újra és újra két érzés között ingadoztam: a Fabrizióval szembeni
bűntudat, ennek az elmúlt napokban váratlanul olyan közel került, pedig csaknem
idegen embernek a halála miatt érzett bánat, és a hirtelen jött eufória között,
hogy végre lehet, valami megváltozik az életemben. Vajon Fabrizio is pontosan
ezt akarta az örökséggel? Megjelent: Pauline Mai Levendulakék boldogság
Előkészületben: Pauline Mai A szerelem almazöld