Az élet kilencedik évtizedében elkerülhetetlen a múló idővel való szembenézés:
az író makacsul kitért minden, kamasszá, majd fiatal felnőtt életére irányuló
kérdés elől. Most feltöri a hallgatás pecsétjét, elég öreg már ahhoz, hogy ne
szégyelljen semmit, ami vele és övéivel valaha megesett: egyetlen tanúja
önmagának, családját behörpölték a temetők, senki érzékenységét nem bánthatja
már nyíltságával, még felnevelő iskolája, az államosításból visszanyert és
részleteiben rekonstruált Dóczi is csak épületében emlékeztet hajdani önmagára,
a kisasszonygyár megszűnt, emlékeit őrzik csak, akik még ismerték olyannak,
amilyen volt. Az író szomorúan szabaddá vált ahhoz, hogy végre elkezdje
kétrészes életrajzi regénye megírását, az olvasó most az első részt kapja
kézhez. Hogy az életregénynek, amely most az olvasók elé került, miért az a
címe, amelyről okkal hihető, Beethovent vagy korát idézi, egyszerű magyarázata
van: a parányi mestermű szöveg nélkül készült, a két érdekelt, a mester és Elise
nyilván tudták, mit beszélnek a hangjegyek, mi csak találgathatjuk, pedig a
dallam mond valami határozottat, amely szóval, beszédben rekonstruálható. Anyám
szerint az emberiség milliárd és milliárd Eliséből áll, s mindegyikük
kihallhatja Elise dalából a neki szóló személyes üzenetet, kérdést vagy
utasítást, ami Elisének, annak az eredetinek is mondott valamit, de mond nekünk
is, mindenkinek közülünk, aki hajlandó így némán eldúdolni a dalt és kiszűrni
belőle, mire kér tőle állásfoglalást a mester. Én úgy éreztem, Beethoven azt
kérdezi fiatal magamtól: Mit felelsz, ha választ kér a Kor? Hallgatsz? Vagy
szólsz? Én szóltam: egy teljes írói életmű igazolja vissza. A két regény
elmondja a világ és saját életem alakulását 1917 és 1939 között, a Trianon és a
második világháború közti időszak már jelzi a benne élő szörnyetegek készülő
lábnyomait, amelyek súlyát egyén és emberiség fájdalmasan viseli máig. Az Ágyai
Szabók annak az ágának, amelyből születtem, halálommal nincs folytatása.
Örökösömről személyéhez méltó módon gondoskodtam, ahogy a városról is, ahol
először érintette arcomat a pusztai szél. Adósa én már csak annak vagyok, aki
bizalma, szeretete, érdeklődése holtomig elkísér, hadd ajánljam eddig fel sosem
tárt esztendőim végre rögzített történetét az Ismeretlen Olvasónak. Hallja ki
csak ő is Elise szövegtelen dallamából a neki szóló üzenetet, ahogy a regény
most megjelent első részének főszereplője, Cili értette, mit közöl a nagy titkok
közül vele a mester, miért mondatja vele a dallamhoz ezt a szöveget: Gondolj
rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor. Sokszor. Az író is ezt kéri az Ismeretlen
Olvasótól, mert egyszer emlék lesz ő is.