Aki egyszer megszeretett egy Poós Zoltán-verset, az az összeset szeretni fogja.
Van ebben a költészetben egy titokzatos paradoxon: egyfelől ott érezni minden
versben a legélesebb figyelmet bármire, ami trendi, naprakész és mai, másfelől
viszont fájó nosztalgiát minden iránt, ami elmúlt, ami hagyomány, ami tegnapi -
de még az egy perccel ezelőtti iránt is. Talán ennek az ellentétnek a finom
feszültségébe sajdul bele az olvasó szíve. Poós Zoltán új verseskönyve tele van
ilyen sajdításokkal. Mi mindent el tud mondani az ezredforduló utáni
magyarországi vidéki életről pár mellékesnek tűnő verssor: útközben meglátok egy
temetkezési irodát. / Miért nézi?! Mert ott van egy libikóka? / Igen, tíz éve
még óvoda volt, na és. Egy régi családi otthon felszámolásának tragédiáját
szinte elfedi az idill: Vasárnapi ebédek, fújják a leves felszínét. / Valaki
mindig idő előtt kezdett kanalazni. / A szekrényből - fiókjait filctollal
firkálták össze - / négy zsák gyújtós lett. Úgy ötven kiló. Ezeket az
életképeket szomorúnak, de olyan természetesnek érezzük, hogy szinte eszünkbe se
jut, hogy ez a könyv nemcsak egy szülőföldről és egy apa haláláról szól, hanem a
tágabb világról is: igen, kiürül egy ország, elöregszik egy kontinens, és
Mindenkinek másképp szakad be / az ég. Csak a föld marad ugyanaz. És mégis: Poós
Zoltán versei semmit sem szépítve a valóságon úgy hatnak olvasójukra, mint a
fájdalomcsillapító. (Kemény István)