Amikor találkozunk valakivel, és az illető hatással van ránk, azaz napokig,
hetekig vagy még tovább nem tudjuk kiverni fejünkből, akkor valódi találkozásról
beszélünk. Ilyenkor nem a mindenkori valaki győz meg minket a valakiságáról.
Hanem a tőle felénk érkező hatás oly intenzív, elemi, lényünkbe vágó, hogy
forrása szinte mellékessé is válik ? az impulzus oly mélyen hatol belénk, hogy
már-már saját tapasztalatunknak hisszük. Vagy meglehet, eleve bírunk a
tapasztalattal ? csak épp ő keltette életre bennünk. Lőrincz P. Gabriella írásai
ilyenek. Kevés írót-költőt ismerek, aki szövegeiben-személyiségében ily
mértéktelenül önazonos és önfeltáró. Akinek megadta Isten ? vagy aki Istennel
viaskodva kialkudta ?, hogy ezt megtehesse magával. Magával, nemével, népével,
nemzetével. Mert Lőrincz P. Gabriella megélten, végletesen és végzetszerűen
költő, író, asszony, anya és magyar. És úgy él, hogy e jelzőket nem hajszolja,
hanem kiérdemli. Hogy korunkban miért kell az ilyen maguktól értetődő dolgokat
kiérdemelni, megint más kérdés. Mi most csak egyszerűen engedjük meg magunknak,
hogy egy írástudó asszony mutasson nekünk valamit. Engedjük meg magunknak, hogy
hallgatunk rá. Vagy hallgatunk vele. Vagy egyszerűen csak olvassuk. Juhász
Kristóf