Az emberi tudat hátterében egy ?őstapasztaló? van, szavakkal kifejezhetetlen,
csak utalni lehet rá: Én vagyok (és) Világosság. Az őstapasztalást János
evangélista szavakba foglalja, és ezekből a szavakból új tapasztalás fakad: a
Szó Világossága. A szóban ébred az ember. Felébredése új képességet hoz: a
tanúbizonyság-tevés képességét. ?Ez az, aki jön víz és vér által, Jézus
Krisztus; nemcsak víz által, hanem víz és vér által, és a szellem az, aki
tanúskodik: mert a szellem az igazság (Alétheia). Mert hárman vannak, akik
tanúskodnak az égben: Az Atya, az Ige és a Szent Szellem, és ez a három egy. És
hárman vannak, akik tanúskodnak a Földön: a Szellem a víz és a vér. És ez a
három egy.? Az egy ember nem realitás; az ember léte a szóban kezdődik, amely az
én és a te között lebeg. A Logosz kapcsolja össze az embereket a szón át: minden
egyéb kísértés vagy ideiglenes kapcsolódás. Aki másban keresi az összekötő
elemet, elmegy az új parancsolat mellett. ?Szeresd felebarátodat, mint
önmagadat? ? ez nem ?összehasonlítás?, sokkal inkább azt jelenti: szeresd őt,
mert valójában te vagy az, ő hordozza igazi lényedet ? csak az iránta való
szeretetben jut léthez a te igaz lényed. Aki az igazságban él ? jár ?, az
föltétel nélkül mondja: Én vagyok. Szavak nélkül mondja, az igazság szférája a
szavak nélküli ?gondolkodásé?. Az Én-vagyok az Alétheia: az igazság megismert
igazság, hozzá tartozik a szó ? nem a szavak ? : a Logosz. Az Én-vagyok teszi
igazsággá, a ?te? számára is. Az igazság egyívású az értéssel, amely két vagy
három ember között él: a rejtetlenség vagy a rejtettség legyőzése ? jelenlét. A
jelenlét lehetősége a szóból ered, a Logoszból. Az igazság nem a helyesség, a
képzet és a lét, vagy a lét és az előírás megegyezése, hanem az állítás, szólás
? a tevékenység ? egyezése az állítás tartalmával. ?A szellem az Alétheia? . A
szellem az emberben minden igazsághoz elvezet. A Fiú az Atya kinyilatkoztatója.
Vele együtt minden korábbi rejtettség ? ?misztérium? ? a nyilvánosságba kezd
lépni. ?Istent senki soha nem látta; az Egyszülött Fiú, aki az Atya szíve, élte
őt elő.? Az istent, aki jelen van minden emberben, a Földön a Fiú hozta a
láthatóságba: a rejtetlenségbe. Ha az ember megtanul lemondani a tükrözött
tudatról, az Alétheia világába jut, az Életbe: ?Aki az életét (pszükhé) szereti,
elveszti azt; aki az életét ebben a világban megveti, az megőrzi azt örök
életre.? A Kharisz igéi olyan beszédet jelentenek, amelynek hatalma van a
meggyőzésre, ezért tesznek a hallgatói bizonyságot róla. A Kharisz igéje mindig
cselekvés. Kharisz ? a tükrözött tudatból nézve ? a jövendő világ, amely még
csak nem is jelenvaló, amelynek a számára Khariszból csírákat ültethetünk: a
legerősebb, mert még csak csíra-realitás. Ha az ember megtanul lemondani a
jelenléti tudatról, a Kharisz világába jut. Minden valódi emelkedés titka a
lemondás. A két realitás, Kharisz és Alétheia föltételezi a kezdés ? az őskezdet
? képességét, és ezt jelenti. Igazság ? megismerés ? nem jöhet létre
feltételekből, okokból, szabadnak kell lennie, azaz Kezdetből valónak, mert és
hogy nélkül. Hogy az Alétheia és a Kharisz elérhető az emberiség számára, ez a
kereszténység boldogító üzenete (evangelion): a mennyek országa elközelgett.
János tapasztalásának egyedülálló mivolta a földközelségből származik:
legmagasabb szellemi élményei is a föld, a földi jövő, az emberiség földi sorsa
miatti gonddal kapcsolatosak: ez az Apokalipszis, ez az értelme az Alétheiáról
és a Khariszról való tanításának, és az Alétheián át a Kharisz felé vivő útnak;
ezzel lesz az új szeretet apostola. A kereszténység egész impulzusa az Alétheia
jegyében áll, a rejtetlenségben: ami korábban rejtett volt, nyilvánosságba lép,
sőt: ez a világosság. Alétheia az élő jelenlét: a világosság, a megismerés időn
kívüli folyamatai, egy létesülésben lévő világ: az élő megismerésé. A jót tenni
fölöslegben, a kötelességen túl: ez a Kharisz. A teremtésben Kharisz és
Alétheia, szeretet és megismerés egy: a teremtés szeretetből lesz, szeretetből
az iránt, ami még nincs, amit megismer és ezáltal lesz: valami új. Alétheia,
hogy magamból megtalálhatom az igazságot, és kimondhatom, rejtetlenségről
rejtetlenségre találva. Kharisz: hogy ?kegyelmet? tudok gyakorolni kegyelemből.
Ahol az Alétheia megvalósul, ott a Kharisz megjelenhet. Az igazság keresésének
mozdulata már a szeretet mozdulata: feladni azt, ami ?én?, ?enyém? ? legyen meg
a te akaratod. Minden befogadó gesztus, amely ezt mondja: legyen a másik
szerint, a szeretet mozdulata. Aki ad, annak lesz, és minél többet ad, annál
több lesz neki: ha igazán ad. Az igazi lét ebben az adásban van. Az önmagam
adása a teremtés aktusa. Mindkét realitás visszasugárzó és kisugárzó, nem
?tartható?, nem rögzíthető, csak az adásban és befogadásban léteznek. ?Kegyelmet
kegyelemért?, mondja János. És ahol leírása ezt a valóságot ábrázolja, ott áll a
Logoszlény szava: ?Meglett? ? azaz földi-kozmikus realitássá lett valami, ami
nem ?vala? öröktől fogva. A világ zártságát ? a megmaradási törvények világát ?
Kharisz és Alétheia áttörték: a mennyeknek országa elközelgett. Mert Kharisz és
Alétheia: ez a mennyek országa. Az ég kapuja kinyílt; és ennek a tettnek
közvetítője számunkra János, a szeretett tanítvány, aki ?marad? írásaiban,
azokon át, az őskezdés ezen képességeinek fölkeltője az emberi szívekben: az
első ember, akiben vallásos tapasztalás és megismerés, imádat és tudati ébredés
egyazon történéssé váltak. A Logosz nem szó, törvény, értelem, mérték stb. ? az,
ami mindezt lehetővé teszi: közös viszonyulás a világhoz, közös világ. Az
összekötő elem. A mai nyelvekben a Logosz már régóta nem él. Az igazi
gondolkodás a maga improvizáltságában (nem tudni előre, mit fogunk gondolni)
rendkívül ritka jelenség, a szó-nyelveken kívül él. A Logosz megtalálható az
emberben és a világban: belül és kívül. De aki a belült és kívült meghatározza,
maga a Logosz. A megszilárdult halott nyelven az élő gondolkodásnak át kell
hatolnia: ez az áthatás a nyelv föltámadása. A Logosz a természeti és
népistenség, Jehova ruhájában és alakjában ? ez a Logosz az Egyisten vagy az
Egyisten Arca, amellyel az Egy az embernek meg mutatkozik, az emberre néz ?
elfedetten és néha arcról arcra (színről színre). Ez a Fiú. Ezért a
Logoszvallás, a kereszténység az általános emberi vallás. A Fiú megmutatkozása
földi-emberi alakban az ember második áthatása a Logosz által, az első után: a
Megmutatkozás megértése, meglátása azt jelenti, hogy az ember meglátja önmagában
a megismerőt, a beszélőt. A kereszténységben az Ige centrális realitás lesz. A
Semmiig, a legelső Kezdetig kell hatolni, hogy a Logosz eredetét láthassuk ? ez
az Eredet egyáltalán. A visszahatoló tekintet a Logosszal válik lehetségessé: az
őskezdetig. Az Alkotó elhagyja mozdulatlanságát (csöndjét), és rámutat (a
Szóval) a teremtettre, és a rámutatással (a Szóval) magát is mutatja,
kinyilatkozik: ez az őskinyilatkoztatás, maga a teremtés: ezzel lesz Ő. Ő, aki a
megmutatkozó. Azzá lesz, akármi, akárki volt is ennek előtte ? és nem volt ennek
előtte. Megteremti, akinek megmutatkozik és megteremti magát a mutatást: a Szót,
a Logoszt. A Fiú előtt nincsenek titkai az Atyának, mert az Alkotó az első
Alkotással lesz: a Logosz által. Az Őskezdet a Logosz, de hogy egyáltalán valami
rezdüljön (emberileg szólva: hogy valaki önmagából valamit akarjon), hogy valami
legyen, ami nincs, ahhoz hozzátartozik a szeretet, ez szeretet. Ez szeretet ?
szeretni azt, ami még nincs. Ahol Őskezdet van, ott szeretet van, és az
Őskezdethez való képesség nélkül nincs szeretet. Mert Őskezdet azt jelenti,
nincs miértje és nincs azért hogyanja. Az emberi tudat hátterében egy
?őstapasztaló? van, szavakkal kifejezhetetlen, csak utalni lehet rá: Én vagyok
(és) Világosság. A világ azért van, hogy az emberi intellektus lehetségessé
váljék. Az intellektus azért van, hogy az ember öntudatra ébredjen. Az öntudat
azért van, hogy megkülönböztesse magát az élettelentől. Az öntudat
önmegkülönböztetése az élettelentől az első lépés új élete felé. A tudat
belépése az életbe a Kharisz fölvirágzásának előjátéka: a föld céljáé, az emberi
földi szereteté, amelyhez minden akadály szükséges. Alétheia és Kharisz
tapasztalások jelölései, a megismerő által és az ő számára jöttek létre.
Ugyanezek neve érzésrealitásként: Élet ? zoé ? és szeretet ? agape. Ezek
jelentik a mennyek országát, amely elközelgett az emberhez, a megnevezettsége
által is. A Logosz tapasztalása útján jöttek közel, a tapasztalás tudatosságán
át, a szellemen át. János az új tudati korszak inaugurátora, és ennek tudatában
van: írásai ? meg felelően ?olvasva? ? arra a tapasztalásra nevelik az embert,
amelyet ábrázolnak. Krisztus előkészített tanítványai számára Pünkösdkor túlárad
a szellem. A mennyek országának közel kerülése azt jelenti az ember számára,
hogy ? virtuálisan ? mindent megismerhet ? ezzel nő Logosza ?, és hogy egoitását
leküzdheti az új földi-emberi szeretetben: ez maga emberi teremtés, amellyel a
különben lecsengésben lévő világ továbbteremtése megkezdődhet. A kereszténység
két következménnyel járt. Egyrészt az ember szabaddá vált a szóval szemben;
másrészt (épp a szabaddá válással) megjelenik a lehetősége annak, hogy a
szó-nyelvet az ember lassanként egy élő (azaz improvizált) gondolkodás és
észlelés kifejezésévé tegye. A szavakat héjszerűségük ellenére úgy lehet majd
használni, hogy értelmük az összefüggésből mindig újból ? újként adódjék, hogy a
nyelv ismét alkalmassá váljék az élet és a szeretet realitásainak kifejezésére.
Az ember két lépcsőn át érhet a közelségbe került mennyek országához. Ennek a
világnak a legyőzése ? az Alétheiában ? azt jelenti, hogy a világot úgy
tapasztaljuk, amilyen az élő valóságban, a létesülés és a lét föloldásának
világában. Az igazság tevése ? alkotása ? a semmiből való teremtést jelenti, a
szeretet tetteit, amelyből a jelen valóság megismerése is származik: ez a
?tevés? a jövő realitása, amely nélkül a világ nem teljes (nem teleiosz).
Mindkét lépés föltétele, hogy a Fiú legyen az ember számára, és várható, hogy
ahol a Fiút nem ismerik meg vagy elvesztik, ott a két Jánostól sugallt
realitáslehetőség is elvész, nem teljesedik be. Az evangéliumok olvasója pontos
képet kap arról, hogy az istenfia ideájának és realitásának megértése ? aki
egyben az Emberfia, az ember virága, magából létrehozott esszenciája ? mekkora
nehézségekkel jár. Nem is csodálható, hogy a Fiú ideája hamarosan, néhány
évszázad múlva ? ma ez gyorsabban történne ? elvész a keresztény egyházban,
amelynek ettől kezdve nem sok oka van magát kereszténynek nevezni. A világos
különbségtevés Jézus és Krisztus között és a János által annyira hangsúlyozott
azonosságuk tudata már a 4. században, a kozmikus Krisztus ideájának
elvesztésével eltűnik: a kozmikus Krisztus a Logosz vagy isten arca, minden
Én-lény ige-jellege, a világ Logosz-jellege. Amit lelkiismeretnek neveznek, az
már a morális intuíció képessége; de a képességet, az erőt aktualitásában, jelen
tevékenységében, a belső rögzítettség ? belső erkölcsi normák ? megbénítják. A
morális intuíció képessége ? így mondható ? olyan lelkiis meret, amely minden
helyzetben, minden körülmények között új intuícióképpen ?mondja? meg az
embernek, mit tegyen. Alapjában egyetlen morális intuíció van: az Új
Parancsolat. Nincs konkrét tartalma ? absztrakt ?, mert realitása a második
égben van; itt árnyékának árnya ismerhető csak meg a hétköznapi tudatban. A
magasságból ? az absztraktságból ? ezt az intuíciót a morális fantázia, azaz
mindig új intuíció a ?hogyanra? nézve, hozza a földre, ebbe a világba. Az
emberiség nagy vezetői az embert a szeretet képességéhez akarták vezetni ?
minden embert. Ez csak úgy lehetséges, hogy az ember Én-vagyok-lénnyé lesz, és
ehhez ? ezt a régi tanítások előre látták ? át kell haladnia a múlt tudat Sötét
Korszakán, az ásványi tudaton, az egoitásén, a szeretetlenségén. A sötétségből
való kitörés impulzusa a kereszténység: a sötétség túloldalán, amely már
?múlóban van? az ember az Alétheiához érkezik és a Új Szeretethez. Bizonyos,
hogy nem minden mai ember számára lesz lehetséges János evangélista nyomaiba
lépni, az ő útját ? korszerű formában ? járni. De minden ember számára
lehetséges a másik János, a Keresztelő hozzáállása. És eszerint így szólhat
magához: NEKI, A LOGOSZLÉNYNEK ÉNBENNEM, AKIT LÁTOK, NÖVEKEDNI KELL; ÉNNEKEM,
EGO LÉNYEMNEK, CSÖKKENNEM. ÉNNEKEM AZ UTAKAT KELL KÉSZÍTENI, AZ ÖSVÉNYEKET AZ
ELŐTT, AKINEK ÉN, EGO LÉNYKÉNT, HÍRNÖKE VAGYOK, A VILÁG VILÁGOSSÁGA ELŐTT, AKI
EGY NAPON TANÚBIZONYSÁGOT TESZ MAJD MAGÁRÓL ÉNBENNEM, ÉS AKI ÁLTAL
TANÚBIZONYSÁGOM LESZ MAGAMBAN. És az utakat készíteni és az ösvényeket
egyengetni az intuíciók világa előtt, amely elközelgett, azt jelenti: a tudat
akadályait ? magamat eltakarítani. ÍGY FOGOK EGYSZER AZ IGAZ EMBER INTUÍCIÓJÁVAL
A KRISZTUS LÉNNYEL AZ ÉLET VILÁGÁBAN TALÁLKOZHATNI.