Manapság kétféle fogoly nézhet ki börtöne ablakán: az egyik sarat lát, a másik
csillagot. Úgy tűnik, mindenütt oly nagy a sár, hogy a legfényesebb égi
fáklyákra van szükség, amelyek annyira világítanak, hogy a legmélyebb mocsárból
is visszatükröződnek, így nemcsak a legbizakodóbb tekintetek látnak égbolton
fénylő, hanem a legcsüggedtebbek is megpillanthatnak sárban is visszatükröződő
csillagokat. Csak csillaglátók léphetnek ki tudatos reménnyel a szabadba, záraik
felpattintása után. A lidércfényt űzők előbb-utóbb visszakívánkoznak a védett
börtönökbe, diktatórikus fogságukba. Csillagtalan kisebbségi helyzetünkben
csillagembereinken át tárul fel előttünk a végtelen távlat magyarságunk Isten
előtti élethelyzetéről, Krisztus örökre új, klasszikus és modern evangéliuma
szerint. Őrájuk figyeljünk és ők vigyázzák lépteinket! Hiszen ők a legkevésbé
szokványos, legmodernebb és legzseniálisabb módon mindig nyitottak voltak a
Végtelen iránt és minket is a Végtelenre nyíló emberekké kívánnak tenni
ihletésükkel. Küzdelem a létért, munka az életért, alkotás a népért, hazáért,
emberiségért: ez az ő életük. S mindezek érdekében tusakodás az ősbizalomért és
végső értelemért, küzdés emberekkel és Istennel a győzelemért: ezt jelenti a
nyitás a Végtelenre.