Az igazság sohasem derül ki, hangzik kesernyésen a polgári közhely. Az igazság
mindig is rejtve marad a kíváncsiskodó lelkek számára, folytatódik a hétköznapi
okosság. És valóban. Vitathatatlan. Az igazság ritkán mutatkozik meg anyaszült
meztelen a közvélekedés ördögi önéltetésében. Az igazság mindig is a ködfelhők
homályában ténfereg alaktalanul, egyetemes magányosságában. Nehéz a szépet
meglátni a hétköznapi zűrzavarban. Nehéz az igazságot felismerni.
Megszelídíteni. És megszeretni. De miért maradhat rejtve az oly gyakran
emlegetett egyetemes igazság? Miért nem látszik minden perpatvarban, útmutatásul
a keserűségben megbotlott vitatkozók számára? Miért nem integet heves
kézmozdulatokkal, hogy gyertek, itt vagyok, a megfáradt embereknek az esti
elcsendesedés magányában? Ezekre a kérdésekre, bármily bonyolultnak tűnik,
roppant egyszerű a válasz: a hétköznapoknak nincs egyetemes igazsága. A
hétköznapoknak küzdelme és egója, vitája és ravaszsága, érdeke és sietsége,
szorongása és neurózisa van. De nincs igazsága, mert az egyetemes, örök igazság
? mint például a szeretet, az önfeláldozás vagy a nem-ragaszkodás ? az egyéni
érdekeken túl található. Ott bujkál alaktalan alakja, ahol az ember önnönmagát,
örökké vibráló egoizmusát ha nem is adja fel teljesen, de markánsan túllépi
földi lehatároltságát. A hétköznapi emberi világ nem az egyetemes igazságok
küzdőhelye. Nem az a hely, ahol a szeretetben fogant együttérzés és az
előítéleteken túlmutató bölcsesség tündökölne ? még akkor sem, ha minden
emberben megtalálható az egyetemes igazság parányi hajnalhasadása. A hétköznapi
világ az érdekek és egók kibogozhatatlan kavalkádja. Vélemények és
ellenvélemények, érzések és ellenérzések sűrűsödnek össze a vitázó szavakban, és
a legritkább esetben bukkan fel a létezésen túlmutató isteni igazság. Mindezek
mellett a belső hadszíntér, a véleményformáló ember lelkivilága sem tűnik egy
változatlan kinyilatkoztatásnak. Nem látszik kőbe vésett igazságnak, ami az idők
végezetéig változatlanul visszhangzana, hisz az ember hol így gondolkodik, hol
akképpen vélekedik. Hol így érez. Hol úgy hangoskodik. Hol ezzel vitatkozik. Hol
pedig azzal ért egyet. Az ember örök változás. Egy örök átalakulás. És nem csak
a teste változik, hanem a lelke is folyton hullámzik. Nem beszélve az ember
gondolatairól, érzéseiről és vágyairól, melyekről rengeteg szépet és rútat lehet
mesélni, de a legkevésbé azt, hogy örök igazságok lennének. A változás alól
személyem sem kivétel. Ember vagyok. Vétkes. Gyarló. Bűnös. Mint mindannyian
széles e világban. Szeszélyes és változékony, bukdácsoló és tévutakon járó. Így
a történetet ? amelyet el szeretnék mesélni Atakámról, a legjobb barátomról, a
padtársamról, a látomáskeresőről, a levélíróról, a misztikusan összeomlóról, a
politikai ámokfutóról ? senki se vegye megmásíthatatlan igazságnak, vagy ne adj?
isten, iránymutató kinyilatkoztatásnak. Inkább nézze amolyan bölcselkedő
nyöszörgésnek. Egy igazságot kereső gondolkodó útkeresésének. Egy halálba
készülő ember vigasztalásának. Nem felsőbb utasításra vettem tollat a kezembe,
az istenek ilyenre nem kényszerítettek, és nem is az emberiség javáért
szorgoskodtam, hogy lám, tanuljatok a bölcs Atakámtól, különben a pokolban
végzitek. Idősödő magányomban már nem szeretnék senkit sem felrázni a
földkerekségen. Évek óta túlléptem azon a belső idegtépődésen, hogy bárkit is
megváltsak a földön bukdácsolók táborából. Elszállt az a világmegváltó,
illuzórikus erő a lelkemből, hogy az emberiség javáért bármibe is bele kellene
szólnom. Az emberek úgy élnek és halnak, ahogy szeretnének, ahogy akarnak, nem
utolsósorban, ahogy tudnak. Egyszerűen saját kedvtelésemre körmölöm ide ezeket a
sorokat. Önmagam vigasztalására olvasom végig újra és újra Atakám látomásait,
amelyeket a bolondokházában írt még fiatalon, és a leveleit, amelyeket a
börtönből küldött az elmúlt években. Békességgel tölt el, ahogy rendszerezem
őket, és olyan állapotba igyekszem hozni, hogy azok, akár mások számára is
követhetőek legyenek. Mindig is önző okok vezettek az írásban. Pusztán azért
fáradoztam éveken keresztül, mert felemelő érzés volt visszaemlékeznem
fiatalságom egy-egy múlhatatlan korszakára. Boldogságot lopott szívembe a
visszaemlékezés és a visszaemlékezésekben történő feloldódás. Kiragadott a
gépszerű hétköznapi ügymenetből, és szellemi emelkedettség költözött elszürkülni
igyekvő világomba. Nem utolsósorban azért merültem el az írás misztériumában,
hogy az öregedéssel jelentkező hiábavalóság érzetét, az idősödésnek azt a
tragikus életérzését, amikor rádöbben a halálba igyekvő, hogy olyan formában
tökéletesen értelmetlen volt a létezése, mint ahogy élete túlnyomó részében
hitte, feledtessem magammal. Hogy olcsó vigaszt csaljak szentimentálisan
meggárgyult lelkemre. Sokan gondolják úgy, hogy Atakám történetét ismerik. Nincs
abban semmi különös, minek is erről beszélni, hisz azon felül, hogy egyszer egy
jókora nemzetközi botrányba keveredett, nem történt vele semmi említésre méltó
esemény. Csak állandó bukdácsolás, fokozatos és végzetes térvesztés. És valóban.
Nehéz megcáfolni ezen állításokat, hisz hétköznapi szemszögből tekintve tényleg
nem történt vele más, mint hogy örökké elveszett a világot uraló
anyagmizériában. Örökké elnémult a pénzügyi érdekek mentén kijelölt társadalmi
hierarchiában. Lemaradt a létért folyó harcban. Bukdácsolt a végeken. Elmerült a
tévutakon. Majd egy váratlan történelmi pillanatban olyan tettre szánta el
magát, Csagatáj barátunkkal az oldalán, mellyel megdöbbentették az egész
világot, beleértve engem is, és néhány hét erejéig a középpontba kerültek mind a
hazai, mind a nemzetközi sajtóban. A közvélemény többnyire csak címszavakat
ismer Atakámról. Intelligens, őrült, elvetemült, bátor, hóbortos, zavaros fejű,
nem e világra teremtetett, és ehhez hasonlókat, ahogy a médiában jellemezték
akkoriban. A külvilág ismeri a valóban őrültségnek látszó politikai ámokfutását,
a ráaggatott újságírói jelzőket, a börtönéveket, és ennél több információval nem
rendelkezik. Többet nem is tudhat, hisz nem ismeri se a lelkét, se a szellemét,
csak az örökké megtévesztő felszínt. A sematikus közvélekedést és a
kényszerektől vezérelt közmegítélést. Kedves Olvasó! Mielőtt belevágna Atakám
történetébe, kérem, vegye figyelembe, hogy élete, gondolatai és levelei távol
állnak a hétköznapi értelem beidegződéseitől, és nem illeszthetők bele egyetlen
ma működő szellemi irányzat szekértáborába sem, hanem inkább hasonlítanak egy
angyali kórusból leszakadt ember megrendült próbálkozásaihoz. Ugyanis akit
megérintett a misztika egyszer is, márpedig Atakám lelke az idő és az időtlenség
között utazott szüntelen, az kérlelhetetlenül törekszik arra, hogy a földi világ
előítéleteitől és lehatároltságaitól megszabaduljon. A misztikában fürdőző
embert az olyan jelenségek, mint a vallási dogmatizmusok és a politikai
irányzatok, a hétköznapi szóbeszéd és a társadalmi szokások csak korlátozzák és
terhelik, hisz mindig egy hétköznapi életszemléleten túlmutató szikláról tekint
a jelenségekre. Egy misztikus szeretne kitörni a világból, az ég felé venni
útját, és ez irányú céljában a földi világ csak börtönbe zárja. Így az az
Olvasó, aki olyan könyvre vágyik, amelyben a mai ember alkotta jelenségeket és
azok korlátait magasztalják, ne is kezdjen bele. Csalódni és bosszankodni fog az
íráson. Nem fogja érteni Atakám szellemét. Aki ellenben szeretne kilépni a földi
béklyókból, az előítéletekből és az elmebeidegződésekből, a polgári
mókuskerékből és a történelmi kötöttségekből, annak nyugodt szívvel ajánlom.
Szerintem nem fog csalódni. Ha nem is mindenben ért majd egyet a barátommal, de
talál olyan részeket, melyek miatt érdemes elolvasni a következő oldalakat.
Kedves Olvasó! Kérem, olvassa jóindulatú és megértő szívvel a barátom életét és
leveleit, és ha majd bele is botlik olyan gondolatokba, melyek szokatlanok,
netán sértőek, bocsássa meg neki. Atakám egy másik világban élt, lelkében
átlépte a révület küszöbét, miközben a földön bukdácsolt vérző szívvel, így nem
meglepő, hogy az Olvasó néha értetlenül és indulatosan tekint egyes hangulataira
vagy gondolataira. De ilyen nehéz pillanatokban se felejtse el, hogy a
barátomtól a legtávolabb állt mások megbántása vagy kioktatása. Ő csak
sodródott, mint egy előkelő idegen, aki véletlenül keveredett az emberi világba.
Ő csak elmerült az ésszel fenyegetőzők gyűrűjében, mint egy távoli bolygó
lakója, aki a börtönben töltött éveit arra használta, hogy megírja véleményét
erről a modernnek becézett, istenét vesztett világról. Így senki se értékelje
többnek gondolatait, mint egy bukott ember utolsó villanásainak, mint egy
halálba készülő földlakó gyónásának. Ha ekképpen tekint mondandójára, találni
fog a sorok között vigasztalásokat. Részlet a könyvből: Burtáj vagy nem
figyelhetett, vagy nem értette, hogy Atakám miről beszél, így a végén
megkérdezte, hogy akkor mi az életcélod, barátom? Miért is élsz valójában?
Atakám nem csodálkozott a kérdésen, annyit mondott, hogy egyetlen célom van,
nyugodt, együtt érző és derűs elmével túlélni az életet. Ezen pedig a
külvilágból érkező képek és hangok és a közjóért történő világjobbító hadakozás
nem segítenek, csak belerondítanak az elme derűs nyugalmába. A célomat ebben az
életemben önmagamban keresem. Önmagam megnemesítésében, mely nem mehet végbe
másképpen, mint hogy megszabadulok a haragok, a félelmek, a gőgök, az izgalmak,
a túlvágyak, az előítéletek és a túlfeszültségek beidegződéseitől. Ha egyszer
sikerül, jöhet a külvilág és a világjobbítás. De míg tudatom tele van negatív
lenyomatokkal, miért is akarnám a világot jobbá tenni? Míg a félelem és az
indulat, az előítélet és a gőg jelen van a lelkemben, hogyan is tudnám a világot
szebbé varázsolni? Egy mentálisan sérült embertől csak sérültebb lesz a világ,
bármekkora akarat is szorult belé. És ki nem sérült manapság? Ki nem zavarodott
mentálisan? Láttál-e már olyan embert, aki mielőtt a világot szeretné élhetőbbé
és szebbé ácsolni, az előbb veszi a fáradságot, és lelkéből gyomlálja ki a
negatív lenyomatokat? És csak azután, miután lelkét megtisztította, áll neki a
világ megnemesítésének! Ezekre a szavakra mindenki elhallgatott. Burtáj
látszólag rémüldözött. Csagatáj se ellenkezett, de Burtáj kétségbeesése láttán
annyit fűzött hozzá, megvilágítva a helyzetet, hogy Atakámnak egy kintorna a
világ, és ha változnak is a szereplők és a színpadok a történelem folyamán,
évszázadok óta egyforma a nóta: mindenki a világot szeretné a maga
elképzeléseire formálni, de anélkül, hogy először önmagát faragná az Isten
képére. És egyébként is, mindannyian ismerjük Atakám mottóját, még akkor is, ha
egyszer se hallottuk az ő szájából egyértelműen kinyilatkoztatva, hogy Istenbe
vetett hit és szívből jövő szeretet nélkül egy értelmetlen őrület a világ, egy
tragédiába torkollott huzavona, így miért lepődnénk meg a most elhangzott
szavain. Én is csendben maradtam, és később, mikor a politikai ámokfutásba
belekezdtek Csagatájjal, sokszor eszembe jutottak e szavak. Lelkem mélyén
sohasem értettem, miért fordult szembe Atakám ilyen vehemenciával a világgal,
mikor a békés és derűs elme megteremtését tűzte ki életcélul. De ilyen a sors.
Vannak az emberi értelmen túlmutató karmikus örökségek. Az ámokfutással a
múltjának tartozott.