XVII. századi krónikásaink nem győznek eleget keseregni a magyar történetírás
visszamaradottságán és visszhangtalanságán. Ha megértjük is tiszteletre méltó
türelmetlenségüket, amellyel egy csapásra olyan magaslatokon kívánták látni a
hazai históriát, ahol a nyugati országokét külföldi tanulmányútjaikon
tapasztalták, nem feledhetjük, hogy keserű soraikat éppen a magyar történetírás
előrefeszülésének egyik legnagyobb korszakában vetették papírra. Így aztán
helyzetképük nem annyira saját koruk, mint inkább a Mohácsot megelőző egy és
negyed század viszonyaira illik rá. Valóban meghökkentő, milyen sivár képet
mutat a XV. század és a XVI. század első negyedének magyar történetírása,
jóllehet a humanizmus - amely mindenütt e diszciplína nagy fejlődését hozta
magával - a magyar írástudókat sem hagyta érintetlenül. Mályusz Elemér tömör
jellemzése szerint: Apród János után [meghalt 1389-ben] egy teljes évszázadon
keresztül nem akadt a királyi udvar tollforgatói között egyetlenegy sem, aki
kedvet érzett volna az I. Lajos halálát követő korszak történetének
megírására... A királyi privilégiumok továbbra is megörökítették ugyan az egyes
szereplők - nádorok, bánok, vajdák, érsekek, püspökök és lovagok - hősi tetteit,
a szétszórt mozaikdarabok egy képbe való foglalására senki sem érzett magában
kedvet. Tegyük hozzá rögtön: így volt ez egyházi testületek székhelyein és a
népes magánföldesúri udvarokban is.