A rendszerváltás kezdeti éveitől fogva háborúban élünk békeidőben. Ebben a ránk
kényszerített háborúban védekezünk és támadunk magunk is, mert nincs jogunk
veszni hagyni azt, ami nekünk nemzetből és kultúrából még megmaradt. A
publicisztikát szokták hasonlítani a könnyűlovassághoz, a fajsúlyosabb
irodalomhoz képest. Amikor a politikában is, a szellemi életben is háború dúl,
akkor ennek a könnyűlovasságnak jutnak az írásban megvívható napi és heti
csaták. Amikor ma a publicista (a közíró) a kétharmados kormányt védi, ahelyett,
hogy hagyományosabb szerepében inkább ellenzéki sáncokat védene, akkor a hazáját
és nemzeti kultúráját védi, mert belülről és kívülről azt támadják eszelősen és
minden méltányosságot nélkülözve. A publicisztika, ha jó, magyarul szól minden
magyar emberhez, segítve, hogy értse jobban a maga történetét és ne hagyja magát
félrevezetni. Ez adja elsősorban a publicisztika magasabb értelmét, rangját,
becsületét. Ez adja művelőinek a felelősségét is.