?A halál törvény, nem büntetés - mondta Seneca. Mégsem könnyű gondolni rá. Ha
lehet, nem beszélünk róla, és ameddig lehet, nem törődünk vele. A halottak
helyett inkább az élőkkel foglalkozunk, legyintenek sokan, és ahogy az országot
járva elhanyagolt temetők mellett megyek el, mindig szembesülök a gondolattal,
hogy a halottak tiszteletével sincs minden rendben. Nehéz egy társadalmat
rávenni arra, hogy tisztelje a holtakat. Még akkor is, ha rajtuk keresztül a
múltunkat tiszteljük, s múlt nélkül nincs nemzet. Ez a kötet, a Nemzeti
Kegyeleti Bizottság könyvsorozatának részeként azt is mondja, mutatja be, hogy a
magyar nemzet funerális képzőművészetén keresztül is tiszteleg az elhunytak, és
főleg az elhunytak által létrehozott értékek előtt. Az alkotók ebben a kötetben
is bizonyították elkötelezettségüket, érzékenységüket, tehetségüket. Jó
belenézni ebbe az albumba, hiszen ez azt is sugallja, hogy a tisztelet kortalan,
és igenis vannak, akik törődnek a temetőkkel, az emlékekkel és a
képzőművészetnek ezzel a speciális ágával. Ezekben a nagycenki, soproni,
mosonmagyaróvári, győri és pannonhalmi sírkertekben méltóan őrzik gróf Széchenyi
István, báró Podmaniczky Pál, Jedlik Ányos, báró Apor Vilmos vagy Galgóczi
Erzsébet emlékét. Ez a tisztelet pedig nemzedékeken ívelt át, a sírokat
gondozták, rendben tartották, mementók maradtak a felejtés ellen. Az utókor már
nem tett különbséget bárók és művészek, katolikusok és evangélikusok, püspökök
és plébánosok között. Őrzi az emléket, a sírokat, ez a dolga, semmi több. Nekem
különösen fontosak a győr-moson-soproni temetők, hiszen a soproni új Szent
Mihály temetőben nyugszik édesapám. S bár ?Lét és nemlét egymást teremtik -
ahogy Lao Ce mondta, ez egy fiúnak kevés vigasz. Ahogy egy családnak, úgy egy
falunak, városnak és a nemzetnek is kötelessége, hogy ápolja halottai emlékét.
Az emlékezésnek a temető csak lenyomata. Ha a halottakkal sikerül, az élőkkel is
könnyebb lesz szembenézni. (előszó)