1982 tavaszán meghalt Szobotka Tibor, aki nemcsak írótársa volt Szabó Magdának,
hanem több mint harminc éven át a férje is. Kettejük élete az egymásra találás
első pillanatától kezdve oly elválaszthatatlanul forrott eggyé, hogy a végzet
mindkettőjükre sújtott. De Szabó Magda tudta, hogy ő nem köthet alkut a
halállal, mert neki olyan feladata van, amit senki más nem végezhet el helyette.
S az első pillanatok bénító fájdalma után, amikor heves sistergéssel leégtek az
élethez kapcsoló vezetékek, Szabó Magda hozzálátott, hogy megírja élete
legnehezebb könyvét. Kinyitotta a lezárt fiókokat, kiürítette a kéziratokkal
tömött szekrények mélyét, és megtette azt, amit tennie kellett: életre keltette
az igazi Szobotka Tibort. Ez a könyv regény, de nem regényes életrajz, sok
tekintetben rendhagyó mű. Természetes módon mosódik egybe benne Szobotka Tibor
szövege (memoárrészletek, naplófeljegyzések, gyermekkori írói kísérletek) a
Szabó Magdáéval, kiegészítik egymást, szinte felelgetnek egymásnak.
Egybeforrnak, hiszen a két élet is egy volt, elválaszthatatlan egész. S ezért
szerelmi történet is ez a könyv, persze az is a maga rendhagyó módján. Ez a
szerelem maga volt a teljesség, csata, amelyben a szerelmesek megnyerték
egymást, s elvesztették önmagukat. Szobotka Tibornak már nem volt rá ideje, hogy
megírja a memoárjait, alighogy hozzáfogott, a halál közbeszólt. A megkezdett
munkát Szabó Magda folytatta; példátlan önfegyelemmel és lelkierővel
rekonstruálta annak az írónak szenvedésekkel, kudarcokkal teli életét, akinek
tehetségében, elhivatottságában jobban hitt, mint a sajátjáéban, olyan embert
állít elénk, aki már réges-rég méltó arra, hogy véglegesen fölfedezzük, s akinek
könyvei végre elfoglalják méltó helyüket a magyar irodalomban.