Holtak és utódok, családok és barátságok, eszmék és szerelmek két nemzedéke.
Závada regénye Buchbinder fényképész 1942-es életképével veszi kezdetét, és az
elmúlt század ötven évét íveli át. A Jadviga párnája és a Milota után a trilógia
harmadik darabja csoportkép egy történelmi korról, amely a szerző műtermében
személyes fikcióvá, párhuzamos élettörténetekké bomlik ki és fonódik össze.
Hitek és tévhitek, köz- és magánbűnök, kis és nagy hazugságok, érzékek és
érzelmek iskolája ez a könyv. Úgy húz magába, mint valamely lassú örvény, s ha
mélyéről végül fölenged, láthatóbbá válik ez a közös, nehéz dolog - hívjuk
nemzeti múltnak-, tót, zsidó és magyar magyaroké, mindannyiunké, akik a
történetet mint narrátorok, névtelen ismerősök magunknak elbeszéljük. A
fényképész utókora mi vagyunk. Biztosan ez fog majd Violának jutni, dőlt végig,
bebújt a takaró alá, s elképzelte, hogy ezt a teret, amelyben ő kialvatlanul
vacog éppen, pár óra múlva annak az asszonynak a teste fogja kitölteni. Ahogy
megforult, a fejénél penészes gerincű fényképalbumokat pillantott meg
fölstószolva a polcon, belelapozott az egyikbe... Talált egy letört
drót-szemüvegszárat is, melynek rugós fülkampója az album gerincébe volt
beakasztva. A hátsó borító alól egy paszpartura kasírozott piaci csoportkép
fordult ki a takaróra, sok figurával, vitatkozásszerű jelenettel a közepén.
Koren hiába bámulta, nem segíthettünk, de azt se bántuk, hogy - mint afféle
ölébe hullott szökevény-képet - gondolta, eltulajdonítja. Becsúsztatta hát a
válltáskájába, s bedugta mellé a szemüvegszárat is.