A kötet legjelentősebb írása a címadó kisregény, a Sátorom az ég.
Nélkülözéseinek legsúlyosabb időszakát írja meg itt Dallos Sándor, az éhezés, a
hajléktalanság, a kitaszítottság kínjait, nagy anatómiai és lélektani
pontossággal. Legtöbb elbeszélésében a falusi, de főleg a városi szegény
emberek, parklakók, állástalanok és csellengők világát idézi föl (Parasztvér,
Egy szál gyufa, Cselédek, Történetek a Miliről, Jónás nagyapám, Takarítok).
Sajátos hangvételű meséket ír, s meséi tele vannak az el nem érhető messzeségek,
az erkölcsi szép, a lelki emelkedettség utáni örök sóvárgással (A fekete sas,
Épül a fészek, A holdhomlokú legény, Az igazság vándorai). Ez jellemzi legtöbb
rövid írását, ez a realitás és a mesei között mozgó sáv. Itt tartózkodik a
legszívesebben.