Hogy mi mindent kristályosít ki gondolatokkal, kultúrával telített művészből a
táj, alig akad szemléletesebb példa Keresztury Dezső 1946 és 1956 között
született versciklusánál. A Balaton-felvidék képe, a víz, az erdők, a szülőház
elődök emlékét őrző tárgyai, szüretek, egy öreg matriarcha arca vagy az egykori
cigányszépség elnyűtt vonásai kápráztatják a szemet nőies, változékony
szépségükkel, s ugyanakkor kettősen túlmutatnak önmagukon: az érzéki élményben
felködlik a gyerekkor, világra eszmélés s ugyanakkor a létezésnek az az
általános, mondhatni filozófiai átérzése-gondolása, mely mögött az elmúlás, a
végtelen Űr sejtése lappang. E sokrétű, közvetlen, eredendően lírai,
leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk: modern élménykör a hexameterek kimért,
fegyelmezett, eltávolító ritmusában bizarr ellenpontozást kapott, s így líraibb
a lírai vallomás, mulandóbb a múló idő e kis kötetben.