Nagy vállalkozásunk folytatódik. Sorozatunk második kötete továbbviszi
történelmünk eseményeit, sőt, idehozza olvasóink szeme elé. A fejedelmek kora
után beköszönt a királyok korszaka. Ahogyan számos más európai országban
uralkodtak már akkor a keresztény királyok, nálunk is trónra került István,
akiből később szent lett. De mert nem voltak elődei, mindent neki kellett
megvalósítani. Legfőképpen élete legnagyobb feladatát: hogy az országot
kereszténnyé teszi. Nem volt könnyű dolga. A fiatalember, aki előbb csak az
erdők sűrűjében, vadakat ejtve vitézkedett, és gyorsan legyőznie, mielőtt a
lázadás kiterjed az egész magyarok-lakta földre. Vajk volt, hamar István lett,
és még inkább Stephanus, azaz a latint is használó uralkodó, aki nyugatról
nősült, idegeneket fogadott be, majd rendkívül hosszú ideig - négy évtizeden át
- vezette ezt az országot. Betegségek gyötörték, és kétségek. Törvényeket
hozott, amelyeket ma szigorúnak látunk, de akkor teljesen helyénvalóak voltak.
Kegyetlennek mondjuk, ám akkor mindenki számolt ezzel, aki bűnt követett el.
István szembeszállt saját népének nagyobb, még pogány hittel élő részével is.
Rosszul választott utódot, mert megtörte a sok sorscsapás és betegség. A rossz
utód nem jó király és rossz ember volt egyben. Az idegen származású, csak félig
Árpád véréből való fiatal király nem volt méltó István bizalmára. Pusztulást
hozott, majdnem rabságot: idegen hadseregek taposták az ország földjét, és
elvetette a jövendő polgárháborúk magvát. Nem csoda hát, hogy ez a második
királyunk oly szomorú véget ért.