A haláltól Potasnyikov nem félt. De volt benne valami szenvedélyes vágy, valami
végső makacsság: arra vágyott, hogy valahol a kórházban, rendes ágyon, ágynemű
közt haljon meg, mások figyelmétől kísérve, még akkor is, ha ez amolyan
kincstári figyelem, nem pedig odakint, nem a fagyban, nem a fegyőrök csizmája
alatt, nem a barakkban, a káromkodások között, a piszokban, a többiek teljes
közönye mellett. Salamov elbeszélései élet és halál fagyos határvidékén
játszódnak. Nem egyszerűen a Gulag-irodalom legjelentősebb képviselője ő
(Alekszandr Szolzsenyicin mellett), hanem az az író, aki a legszélsőségesebb
szenvedéseket megtapasztalva radikálisan szakított az irodalom minden didaktikus
felfogásával. A szikár Salamov-elbeszélés színtiszta dokumentarizmusnak hat: a
már-már felfoghatatlan kegyetlenségekről számot adó tények szenvtelen
továbbadásának. És mégis: éppen csak felsejlő irodalmi fogások révén Salamov
minden írása valami lecsupaszított költészetté válik, amelyet óriási belső
dinamika feszít. A Salamov-szövegeket olvasva az erkölcsi felháborodáson túl,
amelyet az orosz kommunizmus kegyetlensége vált ki belőlünk, mi is átérezhetjük
azt a mély esztétikai és morális dilemmát, amely a szerzőt egy egészen újfajta
prózastílus kialakításához vezette. Szerinte a művészetnek nincs joga többé az
igehirdetésre, az irodalomnak meg kell szabadulnia minden feleslegestől, hogy
ábrázolni tudja azt az irracionális világot, amely lehetővé tette a Gulag
létrejöttét... Rég volt mindez, mondhatnánk; ám ennek az irracionális
kegyetlenségnek, mint napjainkban látjuk (amikor Oroszországban a Gulag
áldozatainak sorsát kutató Memorial Társaságot is betiltották), olyan mélyek a
gyökerei, hogy ma sem vagyunk védettek vele szemben. Salamov prózája hat
kötetben jelent meg oroszul; ennek magyarul egyelőre csak kis része olvasható.
Az életműsorozat indításaként most az első kötet anyagát jelentetjük meg teljes
egészében.