Ezt te úgyse érted, mama, szokta mondogatni egyetemista fiam. És igaza van.
Egyre több dolgot nem értek. Nem értem, hogy működik a pentium processzor, nem
értem, miért kell SMS-üzeneteket küldeni órán a haveroknak, akikkel úgyis együtt
ebédel a menzán, nem értem, miért kell a számítógép képernyőjén kis kockában
nézni a tévét, miközben a másnapi zárthelyire készül, valamint gyülölöm azt is,
ha a zsebemben, táskámban, autómban örökké megszólal a mobiltelefon.
Nyilvánvaló, hogy ez az új évezred már nem az én évezredem. Alaposan elavultam.
Véglegesen és korszerűtlenül huszadik századi vagyok. Tátott szájjal bírok
álldogálni ódon antikváriumok polcai előtt, a mai napig megszagolom a könyvet,
mielőtt olvasni kezdem. Kilel a hideg a plazákban és szupermarketekben. Nagy
ívben elkerülöm a multiplex mozikat. Szeretném elmondani huszonéves fiamnak,
hogy annak idején jó volt ott ülni a meleg szobában és nézni, amint a rádió zöld
macskaszeme világít, miközben Miska bácsi levelesládájából mesélt. Szeretném
elmondani, hogy nem jártam síelni Ausztriába, csak az erdő szélére szánkózni.
Nem volt vízhatlan hótaposóm, csak magas szárú, barna, fűzős cipőm, mégse
fáztam. Vagy ha fáztam, hát rohantam hazáig, ahol nagyanyám a sparhelt mellett,
az ócska karosszékben szundikált. Szeretném elmondani, hogy mennyire gyűlölöm a
televíziókból kiömlő készre gyártott képeket és érzelmeket, az egy sablonra
készülő gondolatokat és az egymást törlő információkat. S kicsit se szeretem,
hogy rám telepszik ez az egész gépesített, turbósított, elektronizált világ.
Sokáig azt gondoltam, mégse mondom el, mert úgyis csak az lesz a válasz, mama,
te ezt nem érted. Aztán meggondoltam magam. Maradjon abból a régen volt világból
emlék azoknak, akik velem együtt átélték, és valami azoknak, akiket érdekel,
hogy milyenek voltak azok a sokat vitatott, jó kis hatvanas évek. Dogossy
Katalin Dogossy Katalin huszonöt éve újságíró. Az Új Tükör, a Képes 7 munkatársa
volt, a rendszerváltás óta a női sajtónál dogozik. Eddig egyetlen könyve jelent
meg, Baj van a gyerekkel címmel. A kötet fotói Ács Irén archívumából valók. A
fotóművész huszonöt éven át dolgozott az 0rszág-Világ szerkesztőségében.