Valaha, évszázadokkal ezelőtt, templomok udvarán, kolostorok termeiben láthatott
csupán színjátékot az egyszerű közönség. Volt, ahol helybeli polgárok,
kézművesek és földművelők játszották az Atyaisten, a fájdalmas Szűzanya és a
megfeszített Fiú szerepét, a szerzetesek iskoláiban azonban diákok léptek színre
a messze vidékekről egybesereglett nézők épülésére és szórakoztatására. Kegyes
atyák állították össze a darabokat, amelyeket jeles alkalmakkor: karácsony,
vízkereszt, nagypéntek és húsvét idején játszottak el, s Krisztus életén kívül
nemegyszer a Biblia számos más történetét is megelevenítették. Nemcsak a
vallásos áhítat felkeltése és növelése, hanem a játék örömének másokkal való
megosztása is vezette a passiók és misztériumok összeállítóit és előadóit. Így
vegyült össze az előadásokban a magasztos történet és a profán humor, szent ének
és bájoló mondóka. A csíksomlyói ferences barátok lejegyzésében maradt az utókor
néhány két-háromszáz éves nagypénteki misztériumjáték szövege. Ki tudja azonban,
milyen régi múltba vezetnek vissza bennünket ezek a szereplők: sátánok és
angyalok, szentek és katonák, bujdosó próféták és világhódító császárok,
farizeusok és bélpoklosok? Hány évszázadon túlról szólnak hozzánk a rég elnémult
hangok: a gyógyulásért esengő betegeké, a fiáért aggódó anyáé, a gőgös
uralkodóé, a mesterét eláruló tanítványé? Balogh Elemér és Kerényi Imre a
csíksomlyói szövegek mellé régi imádságokat, énektöredékeket, betlehemes
rigmusokat helyezett, s így még teljesebbé tette a varázst: megidézte a régi
magyar népi színjátszás elfeledett hangulatát.