Sylvie ?Vartan évtizedeken át volt Franciaország egyik legnépszerűbb popzenei
sztárja; talán a legnagyobb sikerei közül is kiemelkedik Máté Péter ?Elmegyek?
című dalának francia változata, a ?Nicolas?. A történet azonban, melyet elmesél
nekünk, nemcsak erről ? egy sztár csillogó életéről ?, hanem a XX. századi
történelemről is szól. Sylvie Vartan részletesen vall gyerekkoráról, saját és
szülei családjáról, személyes történetükről ? s a Bulgáriába elszármazott magyar
édesanya, az örmény-bolgár édesapa, a sztálinista Kelet-Európából
Franciaországba menekülő, ?disszidáló? család története maga a megannyi egyedi
sorsban megnyilvánult kelet-európai történelem. S míg felfejti a múltat saját,
megelevenedő emlékei és édesanyja fennmaradt beszámolói révén, a ?híres? Sylvie
Vartan a háttérbe húzódik, ám annál határozottabban körvonalazódik számunkra egy
hétköznapi, mégis rendkívüli család regénye. Mert családregény ez, több
nemzedéké, ám nem fikció, hanem olyan valóság, amelyet nemcsak a Vartan család,
de tíz- és százezer számra mások is megéltek. Tanúságtétel e könyv, történelmi
tabló egy család szemszögéből, tiszteletadás a szülők és a barátok előtt,
akiknek áldozatai révén lehetővé vált a túlélés; annak a bizonyosságnak a
megfogalmazása, hogy a legkiélezettebb helyzetekből is létezik kiút: csodálatos
vallomás a menekültek bátorságáról és a szeretet erejéről. ?Valaki odafönn már
születésünkkor megjelöl minket, keresztet rajzol a homlokunkra, hogy ilyen vagy
olyan okból száműzöttek legyünk, vagy a családi emlékezetbe vésődött be
kitörölhetetlenül, hogy a szerencsétlenség elől a legbiztosabb dolog
száműzetésbe menekülni?? ?Szeretem ezeket a lopott pillanatokat reggelente,
amikor a ház még csendes, csak én vagyok ébren, ülök az asztalnál a kávémmal,
miközben az első napsugarak megvilágítják a könyvespolcokat. Felnézek, és látom
mindazok mosolyát, akiket szeretek. A fényképeik engem néznek, rám mosolyognak.
Ők a néma tanúi azoknak a boldog napoknak, amikor még itt voltál velünk, tele
élettel és örömmel. Egy pillanatra azon kapom magam, hogy a lépéseidet hallom,
kinyílik az ajtó és te megjelensz ? de csend van, nem jössz, többé már nem
jössz, és ez a valóság elszorítja a szívemet: beszélek hozzád és hiába
reménykedem, nem tudok kigyógyulni a hiányod fájdalmából, anyu, nem tudok, nem
sikerül. Annyira szerettük egymást... ?