Megszoktuk, hogy ha valamilyen panaszunk van, orvoshoz megyünk, ő előír
valamilyen gyógyszert, azt megvesszük, bevesszük - jó esetben erre panaszunk
néhány óra vagy nap alatt megszűnik - s ezzel a dolog el van rendezve. Ha
ilyenkor valaki megkérdezné, 'Önt ki gyógyította meg?' magától értetődően
válaszolná, hogy 'Természetesen az orvos.' Ez a megállapítás egy ilyen egyszerű
esetben még igaz is. Mert kinek fordulna meg a fejében, hogy ne vegyen be egy
gyógyszert, amivel a kellemetlen szívpanaszt, epés fulladást vagy éppen
hasmenést meg lehet szüntetni.De mi van akkor, ha az összefüggés a kezelés és a
panasz megszűnése, a betegség és a gyógyszer között számunkra nem világos, sőt,
olyan betegségre kell gyógyszert szedni, ami panaszt sosem okozott, számunkra
tehát nem is létezett? S főként, ha az előírt szert nem is napokig, hanem évekig
kell szednünk, sőt, az előírás nem csupán 'háromszor egy akármire' hanem
étrendünk, napi táplálkozásunk, sőt életmódunk megváltoztatására irányul. Na itt
a bökkenő. Mi ez? Először meg kell értenem, hogy mi a bajom (ha van egyáltalán),
utána pedig rám van lőcsölve egy csomó előírás, aminek hatására állítólag jobban
leszek, de ebből én nem is érzek semmit, mert azelőtt se éreztem semmi panaszt.
'Na hagyjanak engem békén' mondja esetleg. Jó esetben Ön azonban megérti,
elfogadja (az állapot, a betegség tényét), betartja (...) az előírtakat,
érzékeli (...) a javulást, s az egészet akkor is folytatja, ha tudja, hogy a
javulás ellenére a betegségtől megszabadulni sosem tud. Akkor ebben az esetben
ki is gyógyítja meg Önt? Helyesebben? kinek milyen szerepe van az Ön
gyógyításában? Látja, már nem is olyan biztos a válaszban. Hogy is van ez: meg
kell értenem, hogy beteg vagyok (kvázi meg kell tanulnom a betegségemet?), meg
kell tanulnom, grammra és kalóriára hogyan étkezzek, ráadásul leleteimből kell
látnom a javulást? Állj, hát akkor már szinte én vagyok a magam orvosa! Nos
igen. Erről van szó. (Részlet dr. Zakar Gábor előszavából)