Az ?idegen csak nézett, nézett ki az ablakon a nyárvégi délutáni napsütésbe. A
kukorica- és napraforgótáblák gyérültek, majd helyüket átvették a jobban szemmel
tartható répaföldek, és megjelentek a román határőrség egymástól szabályos
távolságra épített magaslesei. A mozdony füttyentett egyet, majd a vonat
csikorogva megállt. Mint az utasoktól utólag megtudta, valami megsebzett őz volt
a síneken. Éppen a senki földjén. Az idegen elfátyolosodott szemmel nézte a
néhány méteres, homokkal beszórt és gondosan simára gereblyézett földsávot. A
szélén, a kanyarulatoknál néhol fehér határjelek, a sínek mellett, egy kis kupac
tetején pedig egy vaskos, vészjósló határkő, rajta az 1922-es évszámmal. A senki
földje fölött mintha villódzott volna valami, olyasmi, mint a sarki fény és az
alföldi délibáb keveréke. Az idegen furcsán könnyűnek érezte magát, mintha se
itt, se ott nem lenne. A vonat döccent egyet, majd lassan nekilódult. A furcsa
érzet megszűnt, a varázslat szertefoszlott. De az űr, a sehova nem tartozás űrje
megmaradt benne. És a kérdés: Hol is van egyáltalán otthon? Amire az idegen
egész életében nem tudott választ adni.