Normális esetekben igazán közönséges dolog, hogy egy újság megéri nyolcvanadik
születésnapját. A mi századunkban és a mi országunkban azonban illik az ilyenre
rácsudálkozni. De illik ám, mert éppen pergő évszázadunk ezen a tájon darabokra
hullott történelem, drasztikus fordulatokkal, mely fordulatok rendre a tiltás, a
megszüntetés, a politikai erőszak vasvillái között zajlottak. Az 1910-ben
alapított Délmagyarország az egyetlen vidéki magyar napilap, amelyet
egyszer-egyszer ugyan átkereszteltek rövidebb időre, - a húszas években Szeged,
1956-ban Szeged Népe és Szegedi Néplap címen jelent meg átmenetileg - de mindig
visszatalált anyakönyvéhez. Nevét is hibátlanul írja, mert bár a tájegység,
melynek elnevezését homlokára vette, a magyar helyesírás szabályai szerint:
Dél-Magyarország - megmaradt az 1910-es helyesírási formában. Bizonyos filosz
erőszak ugyan a kötőjellel egy időre átigazíttatta a lapfej írásmódját, de az
első adandó alkalommal visszaállítottuk, elnyerve akkor már a Magyar Tudományos
Akadémia áldását is. Csak a tanárnénik törődtek bele nehezen, mert mi dolog az,
hogy Miskolcon Észak-Magyarországot, Nyíregyházán meg Kelet-Magyarországot
nyomnak, Szegeden pedig Délmagyarországot! Pedig ez csak olyan dolog, mint a Vas
meg a Vass, a Horvát meg a Horváth, a Kis meg a Kiss. Kit hogy anyakönyveznek.
Nyolcvanéves tehát a Délmagyarország 1990. május 22-ikén, s ez éppen elegendő
ok, hogy egyik munkatársa daloljon egynéhány verset a lapról, a szakmáról, hát
még ha egész aktív életét ennek az újságnak az ólomszérűjén élte meg. Megyek
tehát a nagy, széles ólomszérűn és kalászokat szedegetek: emlékek, arcok,
érzések, esetek kalászait, melyeket harmincnégy, szegedi újságírással töltött
esztendő rohanásában, fordulataiban, izgalmaiban elhagyogattam. Az évforduló
okán most csokorba szedegethetem, s odatehetem a Délmagyarország nagy asztaga
mellé. Nekem ez egyúttal teljesen privát életem is. Hogy elmondhatom,
búcsúzásnak is jó, hiszen már a közvetlen érdekeltség elmúlásának magasából jön
a hangom