Részlet a könyvből: A magát szocialistának nevező rendszer évtizedeiben a
politizáló magyar értelmiség jelentős része - tanárok, tisztviselők, színészek,
tudósok - meg volt győződve arról, hogy folyamatosan lehallgatják otthoni és
munkahelyi telefonbeszélgetéseit. Ha felvették a kagylót, hogy egy hívást
kezdeményezzenek, vagy egy kívülről érkezőt fogadjanak, mindig hallani véltek
egy-egy apró kattanást, melyről úgy vélték, hogy egy rögzítő magnetofon
automatikus bekapcsolódását jelzi. Ki-ki különféle módon reagált erre a
valóságos vagy képzelt veszélyre. A bátrabbja önérzeti kérdést csinált belőle,
és mintegy civil kurázsiból különféle durvaságokat mondott a kagylóba a
lehallgatóknak címezve, mások viszont csak a legszükségesebb
kérdésekre-feleletekre szorítkoztak, feltehetőleg akkor és ilyen módon alakult
ki az ez nem telefontéma! szófordulat is. Divatba jött az a szokás is, hogy
folyamatosan bekapcsolva tartották a rádiót, úgy vélték, hogy ez a háttérzaj
nemcsak a telefonok lehallgatóit, hanem az adott helyiségben felszerelt
poloskákat is hatástalanítja. Elképedte, mikor kiderült, hogy a magyar
büntetésvégrehajtás egyik tábornoki rangú vezetője is ezt a módszert alkalmazza
az irodájában. Be kell vallanom: én sohasem osztoztam ebben az összértelmiségi
feltételezésben. Úgy hittem, hogy azok, akik ezt felemlegetik, többnyire
személyük fontosságát akarják kiemelni ilyen módon. Nem lehetek akárki, ha ők
fontosnak tartják, hogy megfigyelés alatt tartsanak! Ilyenkor a régi zsidó vicc
poénja jutott az eszembe: Záli, te nem panaszkodsz, te dicsekszel! Már csak
azért sem hittem ilyen kiterjedt titkos ellenőrzésekben, mert az ország
megingott gazdasági helyzetéből következőleg a rendőrség pénzügyileg az
összeomlás szélére került.