Közhely, hogy a rock 'n' roll sztárok az átlag halandónál mohóbb étvággyal
fogyasztják a szeszt, a drogokat és a nőket, aztán ebbe hol belehalnak fiatalon,
hol nem. Szerencsés esetben zenélni is tudnak, sőt a tehetségesebbek olyan
dalokat is írnak, amelyekre tíz-húsz év múlva is emlékeznek az emberek. Sok
ilyen sztárt ismerünk, de kevés köztük az olyan, akinek humora is van, és akit
kortársai, rajongói úgy emlegetnek, mint közvetlen, barátságos figurát, nem
pedig megközelíthetetlen rocksztárt, és akinek mértéktelen szesz-, drog- és
nőfogyasztása sem puszta póz, mégis egy karcolás nélkül túléli mindazt, amibe
bármelyikünk könnyen belepusztulna már az első körnél. Lemmy Kilmister, a
Motörhead frontembere pontosan megfelel ennek a személyleírásnak.
Basszusgitározott és énekelt, dalokat írt, amelyek többségére évtizedek múltán
is emlékeznek az emberek, koncertezett egy életen át, és az az embertelen
mennyiségű whisky meg drog sem tudta elpusztítani, amit átengedett a
szervezetén. A Fehércsíklázt olvasva nemcsak ezt a kivételes életutat ismerjük
meg Lemmy saját szavaival elbeszélve, de az elmúlt ötven év néhány zenekarának
és a rock 'n' roll szcéna számos szereplőjének életébe is bepillantást
nyerhetünk.