Amikor 1984/85 telén a régóta gyűjtögetett anyagból - és mondanom sem kell,
nagy élvezettel - megírtam könyvemet, még nem gondoltam, hogy ennyire kelendő
lesz. Tisztes példányszámban megjelent 1985 végén, 1986-ban az úgynevezett
változatlan utánnyomás megduplázta ezt a számot, most pedig úgy hallom annyi
példányban kérik újra a könyvterjesztő vállalatok, mint amennyi eddig összesen -
és meglehetősen gyorsan - elfogyott. Népszerűségének elsőrendű oka nyilvánvalóan
az egyre szélesebb körben ismertté váló nindzsa-filmek, továbbá a karate és
többi távol-keleti küzdősport iránti fokozódó érdeklődésben keresendő. Ha néhány
olyan olvasót is szerzett magának, akiket mindössze a japán történelem, a japán
kultúra érdekel, örömöm még nagyobb. Sok olvasói levelet kaptam, sok kérdést,
amelyek további részletekre vonatkoznak nindzsákról, Szun Curól, a busidóról,
általában a szamurájságról. Erre csak azt válaszolhatom, hogy a nindzsákról
megírtam mindent, amit meg akartam írni -, de hogy a kéréseknek is eleget
tegyek, a könyv végén, függelékben hosszabb-rövidebb, remélhetőleg érdekes
részleteket közlök azoktól a szerzőktől, akiknek ilyen témájú műveire többnyire
a szövegben is kitértem. Kiválogattam a legtanulságosabb pontokat Szun Cu
könyvéből, A hadviselés művészeté-ből, de mellékeltem még olvasnivalót a 18.
századi busidó-kódexből, a Hagakuré-ból, Bruce Lee-ről, Funakorisól és a
legutóbbi, nagy port felvert harakiriről, Misima Jukio világhírű japán író
1970-es öngyilkosságáról is. Noha ezeknek a témáknak nem mindegyike kapcsolódik
szorosan a nindzsucuhoz, mégis egybefűzi őket - mint a Szun Cu-részletek egyik
kommentárjából, de talán egész könyvemből is kiderül - az, hogy közös tőről
fakadtak és számtalan köztük az átfedés, olyannyira, hogy végső fokon mind egy
nagy gyűjtőfogalom részét alkotják, amelyet úgy nevezünk: budó, vagyis harci
utak, régebbi szóval: bugei, harci művészetek.