A hagyománynak legalább két, jól elhatárolható értelme van. Az egyik az
oralitáson alapuló kultúrák implicit szabályokat használó s ugyanakkor
kizárólagos hagyományozása. Kizárólagos abban az értelemben, hogy a tényleges
tekintélyviszonyok között átadott hagyományon kívül ?semmi nincsen. Nincsen
olyan külső tekintély vagy objektivált tudáshordozó - az írás szava melyre
hivatkozni lehetne. Nincsenek rögzített szövegek, melyek kontextustól
függetlenítenék az értelmezést és irányítanák az érvelést. Szeretnénk remélni,
hogy visszafordíthatatlanul meghaladtuk ezt a szintet, bár mind a politikai
történet, mind életünk személyes kontextusai emlékeztetnek arra, hogy a
tekintélyen alapuló szolidaritás, a közvetlenségen alapuló tudásátadás, s maga
az oralitás is állandóan velünk van. Nem olyan módja ez a tudás és az emberek
közti kapcsolatok szerveződésének, melyet egy lineáris haladáselvnek megfelelően
levetkeznénk. Velünk van, s a tudományos fejlődésnek is fontos mozgatója. A
készségek és a gondolkodásmódok átadásának kontextusa személyes és szóbeliségen
alapuló a ?magas kultúrában is, éppen ez adja meg az irányzatok és tudományos
iskolák nehezen tetten érhető személyes elkötelezettségeinek és preferenciáinak
ízét. Tágabb értelemben hagyomány minden explicit és rejtett szabályrendszer,
mely egy sajátos ?tudni hogyanként irányítja, hogyan kell eljárnunk bizonyos
helyzetekben, legyen az az uralkodónak írt kegyelmi kérvény, vagy a sejtfestés
helyes módja. S ugyanakkor ebben a modernebb hagyományban, mely feltételezi a
számonkérhetőséget és a rögzítést, mintegy rajtunk kívül helyezi a mércéket,
mindig törekszünk arra, hogy hagyományainkat explicitté tegyük. Az írott
szabályok explicitté válhatnak, s mint ilyenek irányulhatnak propozíciókra, egy
?tudni mit jellegű határozottan leírt rendszerre.